Prof. Badiny Jós Ferenc: Igaz történelmünk a Honfoglalásig

MAGYAR MITOLÓGIA MAGYAR TÖRTÉNELEM ALAPELVEK A MAGYAR ŐSTÖRTÉNET KUTATÁSÁBAN

EGY ÚTON AZ IGAZ MAGYAR ŐSTÖRTÉNELEM FELÉ.

I. A KÁRPÁT-MEDENCEI ÉLETTÉR ŐSISÉGE

II. A KÖZELKELETI ÉS KAUKÁZUSI ÉLETTÉR ŐSISÉGE

IV. A Kárpát-MEDENCEI ŐSHAZA

AZ ÁLMOS-ÁRPÁDI HONFOGLALÓK KIALAKULÁSÁNAK ELŐZMÉNYEI.

A MAGYAR ŐSISÉGRŐL, ANNAK HÍVEIRŐL ELLENSÉGEIRŐL

AZ "ŐSÖK" VISSZATÉRNEK...

VERECKE HÍRES ÚTJÁN TÉRTEK HAZA ŐSEINK...?

A szövegben lévő ősi nevek közlése (Inana, Zaratustra, Strabon, Plutarchos, Izlam, Steppe, Herodotos, Fönícia stb.) nem egyöntetű. A különbség onnan van, hogy a felhasznált forrásmunkák is különbözőképpen írják - a tényeket és az értelmet ez nem zavarja!

ELŐSZÓ

Mondjuk ki végre az igazságot: 1000 éve idegenek írják a magyar nemzet történetét és az egyetlen Mátyás király volt, aki igaz történetünket méltó módon írásba foglaltatta. De hol vannak a "Corvinái"...? Ezeket is eltüntette vagy elpusztította a népünket mindig leigázó idegen érdek, éppen úgy, mint a hajdani rovásfákat. Nem akarom okolni sem I. István királyunkat, sem országunk birtoktestének 80%-át birtokoló római egyházat. Ezek csak végrehajtói voltak annak a sok ezer éves küzdelem - korukra eső - szakaszának, mely népünk ellen folyik.

Pedig mi igazán nem tehetőnk arról, hogy ős- Európának egy "őshonos" (autoktón) népe létezett és élt a Kárpát-medencében már abban a régi időben is, amikorra a képzelet szülte, újkori "indo-európaiságot" nem lehetett ide beilleszteni.

A saját "indo-európai" őstörténetét kereső szakmabeli készítette az itt bemutatott térképet, és Kr. e. 70000- 3500 időpontokat jelöl hozzá. Így a címe: "Ős-EURÓPA az indo- európaiak előtt."

Annak ellenére, hogy ennek az "ős-Európának" népességét "őslakosnak" ismert el, ezen "őslakosság" által kitermelt kultúra már "indo-európai" termék, szerinte.

Pedig Vértesszőllős ősemberének (350 000 éves) a jóakaratú és nem magyar tudós - Andrey(2) - "Early Hungarian" (ősmagyar) nevet ad, és a másik jószándékú angol történész Baldwin (3) - így ír:

Azok, akik ezt a témakört gondosan tanulmányozták, általában megegyeznek abban, hogy az a fajta, amelyet ma Európában a MAGYAROK és a FINNEK képviselnek, az őskorban majdnem az egész európai kontinenset benépesítette."

Azt is kiderítették hamarosan, hogy ez az európai őshonos emberfajta azonos Közel-Keleten, a Tigris és Eufrátesz folyamközben és a Kaukázus feletti térségben élőkkel. (4)

Ezen a hatalmas területen terjeszkedő azonos és őshonos nép műveltsége aztán "neolitikus kultúra" nevet kapott a szakkörökben, és Torma Zsófia nevéhez fűződik egy ilyen "neolitikus településnek" hazánkban való feltárása 1875-ben. Ásatásai során Tordoson, a felszínre került leletek piktográfikus (ma így mondjuk: "sumer jellegű"), agyagból készült tárgyakat, ember és állat formájú és az ős sumer vallásos hiedelem fogalmait kifejező, e hiedelem szimbolizmusa szerint ábrázolt, és képiratos feliratokkal díszített, kultikus szobrocskákat, edénycserepeket talált, és így írt róluk.(5)

A bálványokon és agyag olvasógyöngyökön ékírásos számjelek találhatók, melyek a planetárium >isteneit< ábrázolják." Sajnos ő még akkor nem tudhatta, hogy az általa feltárt pecséthengerek pontosan egyeznek a mezopotámiai kultúrkörök anyagával. Azóta VLASSA megtalálta Tatárlakán az írásos amulettet, amiről aztán éppen Gimbutas és dr. Renfrew (6) számolnak be részletesen, hivatkozva dr. Hans E. Suess professzorra, aki a C 14-es vizsgálatok alapján Kr. e. 5200. évben rögzíti az amulettet viselő hajdani ember elégetett testének szerves maradványát.

Az "indo-európai" felsőbbrendűséget és kronológiai elsőséget szolgáló "szakmabeliek" azután ezeket a Körös-Tordos kultúrkörbe tartozó leleteket összesimítják a DUNA I. és II. néven ismert műveltségekkel és - természetesen - "indo-európai" és "árja" eredetűnek minősítenek mindent. De a nagy sovinizmusban akad "ellentmondás" is.

Ilyen a brüsszeli egyetem kiadásában megjelent Anne MORELLI őstörténész könyve, Belgium őstörténetéről, Ebben a "wallon" és "flamand" ellentétekkel foglalkozva így ír: "Nincs értelme a területi vitákhoz kapcsolt ősi jogokról vitatkozni Belgiumban. Ugyanis a legrégibb időben nomádok vándoroltak ide-oda Belgium területén. Ezeknek a nomádoknak a neve ma még ismeretlen, de Kr e. 5250-4900 között magyar földmíves csoportok vándoroltak be Belgium területére a Balaton környékéről és Dél-Magyarországról."

A nagy "indo-európai" fölény hirdetésébe élesen belevág tehát az a valóság, hogy: "Közép-Európába a kultúrát a Kárpát medence népei hozták" A belga őstörténészek ennek az "ismeretlen kultúrnépnek", mely a Kárpát- medencéből hozta Belgiumba is az újkőkori földmívelő kultúrát is, melynek a "rubenés" nevet adták

Ez azonban nem népnév, hanem a vonalas díszítési kerámiájuk elnevezése, amit Belgiumba is magával vitt ez - az általuk "nomádnak" is és "magyarnak is nevezett - nép. De itt is hangsúlyozni kell azt, hogy a "nomádság" nem kultúrfok hanem "életforma". A Belgiumba bevándorlók "nomád", sátorozó életmódot folytathattak addig, míg városaikat éppen úgy felépítették, mint az a "kultúrkör" népe, ahonnan eljöttek. (Lásd: pl. Erősdöt a központi fűtéses házaival, amint majd azt itt bemutatom.) - Viszont az a tény, hogy ezek a Kárpát-medencei földmívelők nemcsak a földmívelési kultúrát vitték magukkal, hanem edénykészítő fazekasok is voltak, akiknek művészete edényeik díszítésén is mutatkozik, már magasabb műveltségi fokot bizonyít.

Az "edény" azért a kultúra egyik fokmérője, mert az élelemtárolás, élelemszállítás és főzés bizonyítéka. A forma és a díszítés pedig a hiedelemben lévő jelképek (szimbólumok) mutatója. - MORELLI könyvének a bizonyítékai jó 3000 évvel hátrább teszik a DUNA-i kultúránknak azt a nyugat felé való áramlását, mint amit itt a térképen látunk, és ezt átvettük: "The Corridors of Time" by Harold Peake and Herbert John Fleure c. könyvből. (YALE UNIVERSITY Press. New Haven 1928.)

(A Dunai kultúra területét a sűrű, merőleges vonalakkal betöltött rész mutatja a térképen.)

De magas műveltségi fokra utal az "Isten-anya" tiszteleten alapuló vallásos hiedelem is, aminek a felszínre került agyagszobrocskák a bizonyítékai. Kőrösön húsz darab és - mint majd ismertetem-Tatárlakán huszonhat. De Méhteleken is találtak hatvan darabot. Mondhatjuk tehát, hogy a Kárpát-medence őslakos népének saját tulajdona volt ez a hiedelem - amit éppen a nem magyar dr Marija Gimbutas bizonyít legjobban az említett könyvében(6) - és "autoktónnak" véli azt, nem pedig Keletről eredő "átvételnek".

Igen nagy öröm tehát olvasni azt, hogy Kárpát-medencei ősmíveltségünknek az őshonosságát "idegen" szakemberek bizonyítják. Így a magyar kartársaknak csak hozzá kellene ragasztani saját eredményeiket. Azokat, amelyeket az általuk képviselt "magyar" régészeti, embertani, néprajzi, történelmi és vallásbölcseleti tudományukban, saját hazájuk földjéből felszínre került leleteiből kiértékeltek.

Ugyanis minden más nemzet szakmabelijei - logikusan - így teszik ezt a magukéval, sőt vannak olyanok is, akik az "idegen" értékeket is magukhoz ragadják. (Gondolok itt a maguknak "őstörténelmet" kereső románokra és szlovákokra.)

Igen nagy szomorúsággal vettem a kutatásban megőszült dr. László Gyulának - a minden "idegen jószándékot" lebunkózó véleményét, amint így ír ebben a témakörben: (7) "Az első földmíves rajok Elő-Ázsiából indultak útnak és egészen a Kőrösig jutottak. Emlékeiket Kőrös-csoport néven tartják számon"... "a házak szentélyeibe helyezett kis szobrokon pedig a Termékenység jelképe, a nő válik uralkodóvá."

A műveltség, amelybe ezek a táblácskák és női szobrocskák tartoznak, az ún. tordos-vincai műveltség. Ennek a népe később beolvadt a következő korszakok népeibe, nem lehet tehát arról szó, hogy Erdély későbbi lakóinak, közöttük a magyaroknak is elődei lettek volna, mint ahogyan e felfedezések első lelkesedésében jószándékú emberek gondolták."

Semmiképpen sem tudom megérteni azt, hogy dr. László Gyula egy életet töltött el az "őshaza"-keresésben, és nem vette figyelembe az idegen kutatók megállapításait a Kárpát-medencei őshonos népekre vonatkozóan. Utalok itt Dayton(8) azon meglátására, hogy éppen a Kárpát-medence őshonosainak volt a kiváltsága (privilégiuma) a fokos (battle-axe) készítése.

De a Kárpát-medencei őshonosainknak közel-keleti kapcsolatait sem derítette fel. Pedig ezek az azonosságok oly perdöntő eredményeket biztosítanak, melyek már gyökerében elvágnak minden őshazakeresést és a "kölcsönszavakra" épített nyelvészet félrevezetéseit nevetségessé teszik. Ugyanis - mint majd látni fogjuk - a "SAPIR-SZABIR-SZUBAR" ősnevünk kapcsolja egybe a Kárpát-medence-Káspi-Aral- térség és Közel-Kelet egyesített, hatalmas területén települt és kultúrát teremtő, őshonos népünket, akik ebben a hatalmas hazában úgy mozogtak, ahogyan a történelmi viharok azt megkövetelték. Így az "igazságos történelemben" a "történelmi Igazság" azt bizonyítja: "Nem mi jöttünk Európába-Európa LETT általunk"

Ugyanis az eddigi "szakkönyveink" tele vannak "lábjegyzeti" hivatkozásokkal és ezeknek az alapját mindenütt a finnugor nyelvészet adja. Így létezik aztán: "proto-magyar", "ősmagyar", "Ó-magyar", majd "magyar" nyelv.

Az indo-európai felsőbbrendűséget hirdetők "állító mondatokban" határozzák meg a maguk történetét, ahol minden indoeurópai. Ezzel szemben a "mieink" így írnak - idézek dr. Harmatta János tanulmányából: (9) "...szinte közmegegyezés van abban, hogy az Ural-Káma vidéki őshazát elhagyva, a protomagyar népek a Kaukázus északi nagy térségében, illetve a Fekete-tengertől északra, a Don-Donyec vidékén kerültek hosszú ideig tartó érintkezésbe alán, azaz iráni nyelvű népekkel. Ennek az érintkezésnek, sőt együttélésnek az eredménye a magyar nyelvben meglévő közép - (vagy már új) iráni kölcsönszó-réteg ama része, amely már a hunok betörése - azaz az alánoknak a Kaukázus északi előterébe kerülése - után került átvételre a magyarba."

Csodás nyelvünknek ócsárlása ez, hiszen Sir Bowring "kősziklának" nevezte azt, mely nem kér senkitől kölcsönszavakat. De mit értsünk "iráni" név alatt...? Édes anyanyelvünknek összevetése a ma "sumernek" nevezett nyelvvel kizár minden ilyen "iráni"-nak nevezett félrevezetést, ezért ama kérem a "magyar" történészeket, hogy írjanak "történelmet" és ne nevezzék "történelemnek" a nyelvészeti hipotéziseket.

Ugyanis e könyv adatait is így kötötte kévébe a Szerző.

1.Dr. Gimbutas térképét átvettem: Dr. Nagy Ákos: "A Cultural and Historical Review of Central Europe" (Melbourne, Academia Press 1995.) könyvéből.

7. Dr. László Gyula: "Emlékezzünk régiekről" (Bp. 1979.)

9. Dr. Harmatta János: "Irániak és finnugorok, irániak és magyarok" (Magyar Őstörténeti Tanulmányok. Bpest. 1977.)

MAGYAR MITOLÓGIA MAGYAR TÖRTÉNELEM ALAPELVEK A MAGYAR ŐSTÖRTÉNET KUTATÁSÁBAN

A természet törvénye szerint: "Gyökér nélkül nincs élet!" Ez a nemzetekre is érvényes. Amelyik népnek nincs gyökere - nincs ősisége -, annak jövője sincs. Ez a magyarázata annak, hogy minden nép keresi, kutatja a származását indokoló és bizonyító őstörténetét.

Abban a pillanatban azonban, amidőn egy nemzet kulturális és oktatásügyi vezetőségének hatalmi intézkedése alakítja ki a "nemzeti" őstörténelem szemléletét és irányítja a "nemzett" történelem megírását - ez a "nemzeti" történelem a nemzetpolitika érdekeinek szolgálója lesz és a nemzeti sorskérdések kibontakozást irányának meghatározójává válik. Pozitív irányban láthatjuk ezt az oláhoknál és a szlovákoknál, ahol a történelemszemlélet a hajdani történelmi események meghamisítása és valótlan adatok hozzáadása útján lett "nemzeti történelemnek" elismerve, hirdetve és tanítva.

Negatív irányban való érvényesítését pedig a saját bőrünkön tapasztalhatjuk, ahol is az idegen uralkodóink által ránk erőszakolt "finnugor származásunk közhírré tevése a nyelvét összelopkodó, minden népnél műveletlenebb, pogány és barbár nemzetségnek- mondhatni: minden népek utolsójának- hirdette a magyarságot kialakító őseinket.

Reális kiértékeléssel tehát azt mondhatjuk, hogy: a szlovák és oláh "őstörténelem" - a hamisításokkal és valótlanságokkal is építő szándékú nemzetpolitika, mialatt a magyarságra erőltetett "finnugor származású elmélet"-re ennek éppen az ellenkezője mondható.

Az igaz magyar őstörténelem kutatásában tehát első kötelességűnk, amit azonnal teljesítenünk kell

Ugyanis ennek a "finnugor őstörténelemnek" következményei - éppen világpolitikai síkon - bebizonyították azt, hogy a "finnugor őstörténelmünk" NEM NEMZETÉPÍTŐ, hanem NEMZETPUSZTÍTÓ politikát eredményezett. Tehát nemzeti érdeket nem szolgál, hanem a nemzeti ősiség leértékelésével minden építő, felemelő és nemes honszeretetre buzdító nemzetpolitika lehetőségének kibontakozását meggátolta. A saját népnevelési síkon pedig-a nemzeti hagyományok tanításának elhagyásával, azok elfeledtetésére és végleges kiirtásukra való törekvéssel az általános népi értelmiség szintjét a közöny és a tudatlanság posványába süllyesztette.

Ennek a "finnugoros" őstörténelemnek azonban igen nagy hatása volt a nemzetközi politikára is. Ugyanis nincs még egy népe a nagyvilágnak, mely önmagáról - az "őstörténelmének" nevezett és a saját tudományos intézményei által publikált kiadványaiban - annyi szemetet, primitívséget, műveletlenséget és kegyetlenséget hirdetne, mint a "magyar"... Itt a "hivatalosított" és hazánkban már 1526 óta uralkodó idegen hatalom által szerkesztett "magyar őstörténelemre" gondolok, mely a "magyar" tudomány égisze, alatt azt hirdeti- rólunk még ma is, hogy: "valahonnan az Ob, Tobol és Irtisz folyók forrásvidékéről, a primitív vogul és osztyák nép fázós és nyomorúságos világából jöttünk és úgy jutottunk az őstörökök világába, hogy valamelyik észak-ázsiai nomád őstörök nép leigázott és magával sodort minket a Volga vidékére, majd a Donhoz, ahol egy másik őstörök nép, a kazár, újra leigázott, egy harmadik őstörök nép pedig, a besenyő, a Kárpátok mögé kergetett bennünket és nyelvünk elemei így nagyrészt egykori urainktól származnak és a maradékot a vándorúton talált népek nyelvéből szedegettük össze."

Itt hálás köszönettel kell megemlékeznem Geönceöl Gyuláról, aki ezt felderítette, és egyik írásából veszem kölcsön az adatokat. Az általa megtalált tankönyv: Donald W. LEE: "English Language Reader" (1967). A szerző egyetemi tanár (Houston University). A könyv 53-55. oldalain az angol nyelv szépségének és felsőbbrendűségének ismertetésekor összehasonlításként a "finnugor" nyelvekből - idéznek dr. Margaret SCHLAUCH megállapításaiból, mely a következőket mondja: "Európában van néhány nyelv, mely teljesen idegen az indoeurópai testvériségtől. Az idegen Finnországban egyetlen rokonhangzású szót sem hallhat... Ugyanezt tapasztalja a látogató Magyarországon, Észtországban és a Lapp--földön is. Ez mind külföldi , mely meghatározás szó szerint értendő. Ezek a nyelvek századokkal ezelőtt KÍVÜLRŐL érkeztek. VÁNDORLÁS révén értek ide a Volga és az Ural mindkét oldaláról. A "magyar beszéd" portyázások (incursions) sorozata folyamán lett áthurcolva ide. Ezek a portyázások egészen a Középkorig tartottak és a feldúlt ittlakókat - akik már többé-kevésbé kialakulóban voltak a római birodalom peremén - a félelem terrorjával rettegették."

Azután felsorolja mindazokat a finnugor népeket, amelyek az Ural északi, elérhetetlen és járhatatlan vidékén élnek, ahová a Volgától jutottak el, majd megemlíti a szamojéd népet mondva: "SZAMOJED - orosz elnevezés, és azt látszik jelenteni: "ÖNEVŐ"... - vagyis kannibál. A "finnugor" származási elméletben ezek is a magyarok rokonai.

Az emberevők árnyéka tehát reánk is esik.

Szomorúan kell megállapítanunk azt, hogy az az angolszász világ, mely 150 évvel ezelőtt a szabadság bajnokát - Kossuth Lajost-virágesővel fogadta és államfői tiszteletben részesítette, felmagasztalva a magyar nép példás vitézségét, erkölcsi értékét, MA - 150 év után - betolakodott idegeneknek és Európában "nem kívánatos" népnek tart minket. Talán jó példa ez azok okulására, akik az Egyesült Európa és az Európai Parlamenttől várják felszabadulásunkat. Kérem ezeket a reménykedőket, hogy tekintsenek vissza erre az elmúlt 150 évre. Ismerjék fel ismét azt a történelmi tényt, hogy a Habsburg szellemi elnyomás terrorja a finnugorizmus köztudatba vitelével rakta rá a magyarságra a megvetésnek, lebecsülésnek mindazt a bélyegét, amit ma tanítanak rólunk a "művelt Nyugat" iskoláiban. Ébredjünk a valóságra. Az Egyesült Európa csak szolganépként fogad be minket... ha egyáltalán befogad és nem adja át Csonkaországunkat az Európában "nem idegen" oláhoknak és szlávoknak.

Fel kellett említenem ezt a lehetőséget is, mert ezzel a szomorú példával talán kellőképpen tudom érzékeltetni az őstörténeten alapuló nemzetpolitika erejét. A nemzet érdekét szolgáló őstörténelem egészséges nemzetpolitikája felemeli és fejlődésében elősegíti a nemzetet. A nemzet érdeke ellen való őstörténelem pedig egy nemzetellenes és nemzetet - azaz önmagát-elpusztító nemzetpolitikát termeltet ki az illető népen uralkodó idegen hatalom diktatórikus szellemi és politikai ereje útján, ez pedig a pusztuláshoz vezet. Barátokat nem termel csak ellenségeket. Dr. Bobula határozta meg legjobban a nemzeti őstörténet és a nemzetpolitika egymáshoz való viszonyát és az ebből fakadó lehetőségeket. Így mondja:

A létért való küzdelem során vannak korszakok, mikor egy-egy nemzet fennmaradása szempontjából döntő fontosságú, hogy mit tud az a nemzet a saját eredetéről, múltjáról, érdemeiről és hivatásáról, de az is, hogy mit tudnak róla mások, akiknek sorsunk alakítására - az adott pillanatban - hatalmuk van... Amelyik hatalom egy másik nemzet életterébe akar törni, hogy nemcsak földjét, de népét is kizsákmányolja, az rossz hírét költi kiszemelt, vagy a tényleg már rabsorsba taszított áldozatának. "

A mindig élesen látó Bobulának ezúttal megint igaza van, mert most vagyunk abban a korszakban, amikor a magyarság sorsa véglegesen eldőlhet. Fel kell fedeznünk tehát valódi ősiségünket és fel kell számolni véglegesen ezt a ránk erőszakolt hazugságot - a finnugor származást. A felszámolást azonban most már nem lehet "tudományos módszerekkel" elvégezni, mert bebizonyosodott, hogy ez a finnugorizmus NEM TUDOMÁNY, hanem a feltételezések tudományos köntösét magára öltött MAGYARELLENES POLITIKA. Ugyanis, ha "tudomány" lenne, akkor elegendő lenne a régész László Gyulának azon bizonyítéka, mely szerint: "olyan terület, melyet a nyelvtudomány az urali-finnugor korra feltesz, nem volt" (Őstörténetünk. Tankönyvkiadó Bp., 1981, 37. old.) és "nincsen közös finnugor régészet, néprajz, embertan". (Op. Cit. 48. old)

Ha "tudomány" lenne - belátná, hogy a magyar nyelv nem származhat a primitív finnugor nyelvekből, mert - miként a finnugorisztika nagy apostola- Björn COLLINDER mondja: "A finnugor hangkészletből hiányoznak a következő magyar fonémák: á, é, cs, gy, i, ly, ny, ó, ő, sz, ty, ú, ü, zs, tehát összesen 14 hang", és a finnugor nyelvek igekötővel sem rendelkeznek. (Az idézetet átvettük: Comparative Grammar of the Uralic Languages, Stockholm. 1960.)

Ha "tudomány" lenne - elfogadná prof. Hideo MATSUMOTO kutatásainak eredményét, mely szerint a magyarság vérképe, az immunglobulinok marker-génjei szerint, ázsiai eredetet mutat (sárga és vörös markerekkel), míg az urali és finnugor népeknél a markerek színe fehér és kék - azaz teljesen elütő, és ez minden embertani rokonságot vagy származást kizár. Vagyis a japán kutatások eredménye szerint - finnugoroktól a magyarság nem származhat. A japán kutatások eredménye ad elégtételt mindazoknak az otthoni és külföldön élő kutatóknak, akik eddig tudományos módszerezéssel cáfolták a finnugoristák hamis állításait. Itt nem az a fontos most, hogy ezek a kigúnyolt, sajtóban kipellengérezett szakemberek igazságos állításai igazolódtak, hanem az, hogy a magyar nemzeti kultúrpolitikát károsan befolyásoló finnugorista őstörténetünkről kiderült végre az, hogy hazugság, és így tovább fenn nem tartható. A magyarságra erőszakolt "hamis őstörténelem" így elfoglalja méltó helyét a -tudomány szemétkosarában, de ezzel a hamis őstörténelemmel együtt kell eltűnni, megszűnni mindannak a negatív hatásnak, a magyarság érdeke ellen való befolyásnak, amit ez a hamis őstörténet és annak hirdetői a nemzeti kultúrpolitikára gyakoroltak.

Itt azonban a történelmi igazságot hirdető, pozitív nemzetpolitikát kialakító és nem finnugoros őstörténetünk tanítása és köztudatba vitele elé két érdekeltség állítja szembe támadó szellemű harcosait.

A marxista uralom által kitermelt és magukat "magyarnak" mondó történészek egyik kimagasló alakja dr. Bartha Antal. Egyik mostanában megjelent könyvének címe: "A magyar nép őstörténete". Az olvasónak meghökkenve kell tudomásul vennie, hogy dr. Bartha magát nem "igazságot kereső történésznek", hanem szocialista történésznek nevezi. Gyanítjuk, hogy az otthoni finnugorizmus hivatalosai most ezt az új terminus technicust óhajtják becsempészni a történelemtudományba. Az a valóság azonban, hogy dr. Bartha a "magyarok őstörténetében" - a történelmi források helyett- legalább "negyven" alkalommal Marxra és Engelsre hivatkozik, nemcsak egy "történész" szegénységi bizonyítványaként könyvelendő el, hanem fel kell ismernünk végre azt, hogy a finnugorizmus MA a marxista ideológia politikai eszköze lett. Aki tehát finnugor őstörténelmet vall és hirdet - valójában a marxizmust szolgálja. Ez a szolgálat pedig elvégezhető kétféleképpen: tudatosan, vagy a tudatlanság butaságával: Mindkettő azonban feltétlenül és biztosan a magyar nemzet érdeke ellen való.

Most vizsgáljuk meg azt, hogy mit várhatunk a meghirdetendő ÚJ és IGAZ ŐSTÖRTÉNETÜNK elismerése, elfogadása és tanítása tekintetében a judai-keresztény egyházi szervezetektől. Tudom - igen kényes kérdés tárgyalását kezdtük meg, mert a római egyház - ha akarná- titkos könyvtáraiban lévő történelmi adatokkal tudná bizonyítani pl. a hun-avar-magyar azonosságot is, és a magyarság oly ősiségét, amelynek kibogozása részünkről most van folyamatban. A római egyház illetékesei nagyon jól tudják, hogy a magyarság ősisége oly hatalmas élettérre terjed ki és oly sok millió népet foglal magába, hogy ezen ősiség történelmének leírása és köztudatba vitele meggátolta volna egy európai szellem sovinizmusának kialakulását éppen abból az okból kifolyólag, hogy az európai népek javarészének nincs őstörténete. A római egyház tehát illetéktelenül "belenyúlt" a magyar ősiségbe. Ugyanis nem lehet véletlen az, hogy Aeneas Piccolinimi útján és írásával a magyar népet az északi primitív népektől eredezteti, és amikor Piccolinimi pápa lesz, a magyarság finnugor származását ex orbi et urbi kihirdeti. Véletlen lenne az, hogy az összes nemzetek és népek között a MAGYAR az egyetlen, amelynek a római egyház keresett és talált "ősöket" a primitív és műveletlen jeges-tengert peremnépeknél...? Ne feledjük, hogy Aeneas Silvius Piccolinimi mint II. Pius pápa 1458-64 között uralkodott. Még senkinek sem jutott eszébe arra gondolni, hogy II. Pius pontosan akkor lépett a római egyház élére, amikor a magyar nép Hunyadi Mátyást választotta királlyá, és bizony Mátyás királyunk "nemzeti vallás" megalapításával fenyegette meg a római pápaságot azért, hogy kizárta befolyását a magyar ügyekből. Nem tudjuk, hogy Mátyás királyunk Corvinái milyen őstörténetet tartalmaztak a magyarság eleiről, de talán azért kellett elpusztulniok, mert biztosan a nemes honszeretet serkentő és nemzeti öntudatot kitermelő ősiségünk és hagyományaink igazsága volt mindegyikben leírva. Mátyás királyunk udvarából áradó kultúrfölény ledorongolásához volt szüksége a római egyháznak ahhoz, hogy oly gyökeret hirdessenek papjai a magyar népnek, amelyből csak a szégyenkezés és származási bűntudat vadhajtásai fakadnak. Talán válasz volt ez Mátyásnak azon intézkedésére, mellyel nem tűrte az Árpádi honfoglaló őseink elpogányosítását; hiszen a felújítani óhajtott nemzett vallásunk is - mint magyar ősvallás - az Árpádi hagyományok tartozéka. A Vatikán által útjára bocsátott finnugorizmus így erősítette meg a Honfoglaló Árpádi magyarság pogánynak hirdetett és tanított mivoltát. Az egyházi síkon tehát ez a kettő összetartozik és ez az egybetartozás mindazoknál, akik csak Szent Istvántól számítják a magyar történelmet érvényes és a vallási meggyőződésbe iktatott hiedelem még ma is.

Sajnos a római katolikus papság konokul kitart azon álláspont mellett, hogy a "magyar" történelem csak Szent Istvántól kezdődik, és minden, ami előtte volt, az "pogány és műveletlen népség rablóhadjárata". Az "országalapító" nekik-Szent István. Ez az álláspont tökéletesen megegyezik az otthoni kormányzat véleményével, hiszen látjuk, hogy az "ateista" marxizmus rehabilitálta Szent Istvánt, és 1988-ban már "Szent István Emlékérmeket" osztogatott az emigrációban is. A mai magyarországi vezetőség természetesen egybekapcsolja a Szent István-i ideológiát-vagyis az "idegeneknek való előnyök nyújtását", (hogy az "INTELMEK" szerint jól érezzék magukat a magyarok országában) - a magyarság származási műveletlenségével, vagyis a finnugorizmussal. Hiszen a Szent István-i ideológia szerint éppen azért van szükség idegenekre, hogy azok legyenek tanítói a "pogányságban" tengődő magyarságnak.

A római katolikus álláspont így szolgálója lesz a marxizmusi kultúrterrornak. Ezzel a rövidlátó, csökönyös és bigottan magyarellenes állásponttal tehát a római katolikus klérus - a mindennapos Krisztus áldozata mellett - az Antkrisztus seregébe lép, és miért...? Azért, mert nem a Jézusi Szeretetet gyakorolja, hanem a gyűlölet magvát hinti. E sorok írója kérdezi a magyarul beszélő papokat: "miért nem szeretik honalapító Árpád apánkat és honfoglaló őseinket...? Miért nevezik őket istentelen pogányoknak akkor, midőn hiteles történelmi kútfők bizonyítják, hogy Istenes Honfoglalók voltak és az Istenes Nép oltalmazójául a SZŰZANYÁT hitte...? - Miért vétenek a saját maguk által tanított 4. parancsolat ellen, amikor nem tisztelik és nem becsülik ősapáinkat...?

Véget kell vetni ennek a magyarellenes népnevelésnek is, mert ősapáinknak elpogányosítása beletartozik a finnugorizmus nemzetellenes politikájába. Mondjuk ki végre azt, hogy: "akinek csak 1000 esztendős a magyar történelem, aki azt állítja, hogy Szent István előtt magyar kultúra nem volt - miként azt Horzenszky Richárd, a pannonhalmi gimnázium igazgatója kinyilatkoztatta a "Katholitus Szemle+1988. 2. számában -AZ NEM MAGYAR - HANEM A MAGYARSÁG ELLENSÉGE."

Legyen elismerve végre az, hogy a FINNUGORIZMUS SZOLGÁLATA ÉS HONFOGLALÓ ŐSEINKNEK POGÁNNYÁ VALÓ MINŐSÍTÉSE NEM MÁS, MINT A MAGYARSÁGOT ELPUSZTÍTÓ FÖLDI POKOL, a marxista ideológia által kitermelt "hivatalos" történelemszemlélet nemzetsorvasztó politikájának kegyetlenségében.

A finnugorizmus felszámolása és végleges elvetése után most minden erőnket összpontosítsuk arra, hogy végre közös megegyezéssel, megértéssel és együttes munkával haladjunk

EGY ÚTON AZ IGAZ MAGYAR ŐSTÖRTÉNELEM FELÉ.

Tudom, hogy itt is nehéz feladat előtt állunk, mert éppen a finnugorizmus felszámolása érdekében nagyok sok magyar szakember és az igazságot kereső történész-búvár nemcsak a saját véleményének adott kifejezést a helyes és megfelelően adatolt cáfolatokkal, hanem mindegyik kidolgozott egy saját elgondolást őstörténelmünkről. Ezeknek az elgondolásoknak az összeillesztése, összehangolása és a hiányzó szakaszoknak megtalálása, kikutatása sok ember munkáját veszi igénybe, de a munka végrehajtásának egyetlen kezdeti feltételét minden munkatársnak el kell fogadnia. Ez az egyetlen feltétel pedig azt mondja: "nemcsak az a jó és igaz, amit én állítok". És - lelkiismereti kérdésként- még azzal a szándékkal is ki kell egészíteni ezt a feltételt: "mérlegelnem kell és jól átvizsgálnom a másik kutató eredményeit is".

Ezeknek az alapgondolatoknak az előrebocsátásával kísérli meg e sorok írója őstörténeti és történeti alapjaink lerögzítését. Javaslatként egy közösen elvégzendő hatalmas munka teljesítésére, melynek eredményét csak néhány szerény szó mutatja. Ez a pár szó azonban a jövőnk, fennmaradásunk, feltámadásunk reménységét hirdeti így: "AZ IGAZ MAGYAR ŐSTÖRTÉNET'.

Célunk elérésének érdekében változtatni kell elsősorban a módszeren. Ugyanis az összes eddigi rokonság-, őshaza, ősnépelmélet alapja kivétel nélkül a finnugor nyelvtudomány volt. Módszerünkből már kizártuk a finnugorizmust, most tehát el kell hagyni a nyelvtudományból következtetett történelmi kiértékelés elsőbbségét, és az etnológia, régészet, embertan, a tárgyi és szellemi néprajz, társadalomtörténet adatainak felmérése és rögzítése után kell az összehasonlító nyelvtudomány szabályai és törvénye szerinti vizsgálatot is elvégezni. Tehát a nyelvtudományból nem szerkesztünk ismét származástant, hanem azt a bizonyítás kisegítőjeként használjuk. Éppen ezért e javaslatunkból elhagytuk mindazoknak az ötleteknek az ismertetését és felhasználását, melyek ismét nyelvészeti alapokból indítják az őstörténeti kutatásainkat, Itt gondolunk Kemény Ferenc (Das Sprechenlernen der Völker) azon munkájára, melyben a szerző szerint "a nyelvek az újkőkor földmívelőinél keletkeztek, méghozzá egyetlen ősnyelv elkorcsosulásából, és ez az eurázsiai ősnyelv a magyar lett volna." Elhagyjuk ezt az ötletet éppen azért, mert a nyelvek régebbiek, mint a földmívelés. Hasonlóképpen mellőzzük azt a - szintén csak ötletnek nevezhető -feltevést, mely szerint azért a legősibb nyelve a világnak a "magyar", mert az egész földkerekségen ezernél is több magyar hangzású földrajzi elnevezés található. De mellőzzük a Churchward-Csicsáky elméletét is, mely az elsüllyedt MU világrészről származtatta a magyarságot. E munkák egyikét sem értékeljük le, hanem - mint feltevéseket, vagy jobban mondva, ötleteket - számon tartjuk. Mellőzésük legfőbb indoka az, hogy igen hasonlatosak minőségükben az eddig ránk kényszerített finnugor hipotézishez, mert ahogy a finnugorizmusnak nincs régészeti, embertani és történeti alapja, úgy az itt felsorolt ötletek is nélkülözik mindezeket - a kétségtelen bizonyítékokat szolgáltatni képes - adatforrásokat.

De szolgáljon útmutatónak dr. Baráth Tibor véleménye aki az elsüllyedt MU kontinensről állítólag kirajzó "magyar" népről a következőt írja: "A történész egyelőre nem látja, hogy az említett földrajzi és geológiai adatok a magyar nyelvű népek őstörténete elé volnának illeszthetők."

Csőke Sándor fenti megállapítását igen sok kutató összeköti a Kárpát-medencei őshaza létezésével. Elérkeztünk tehát őstörténetünk legrégibb szakaszának-az "őshaza" kérdésének - tárgyalásához. Itt - megvizsgálva a "nem finnugoros" történészek és kutatók tanulmányait-azt látjuk, hogy e kérdésben két főcsoportra oszlik a kutatás. Egyik rész a KÁRPÁT-MEDENCEI ŐSHAZA mellett tanúskodik, és ez a felfogás lassan a köztudatba mint MAGYAR ADORJÁN TÉTELE került, a nemrégen elhunyt kiváló néprajzosunk állítását ismételve, hogy "nem jöttünk mi sehonnét. A magyar őshazája a Kárpát-medence".

A másik csoport azt állítja, hogy a magyarok őshazája KÖZEL KELET és a KAUKÁZUS DÉLI RÉSZE.

E két felfogásnak máris megvan a közös értéke, mert általuk őstörténetünk kizárja az Ádám-Éva-i származtatás monogenézis elméletét és az emberiség paralell, azaz párhuzamosan kifejlődött ősiségét ismeri el. Mindkét csoportnak megvannak a "perdöntő" bizonyítékai tételének elismertetéséhez. Ennek pedig egyszerű következményeképpen azt kell felfedeznünk, hogy ősiségünk kialakulásának óriási nagy az élettere. A finnugorizmus által bevezetett "őshaza"-kutatás módszere kettéválasztotta ezt a hatalmas életteret, és a Kárpát-medencei őskorok emberének fejlődését és kultúráit a franciaországi barlangműveltségeknél talált szerszámfajták neveinek ide való illesztésével különböztette meg egymástól. A kutatók igyekezete mindig az volt, hogy a Kárpát-medencei őskori műveltségek átmeneti állapotát és lényegtelenségét tüntessék fel. Ebből a valóságból kiindulva bizony jó lesz, ha magunk is megvizsgáljuk az ősembert és a magyarság életterében kifejlesztett műveltségeit azért, hogy együtt állapítsuk meg végre azt, hogy milyen volt.

I. A KÁRPÁT-MEDENCEI ÉLETTÉR ŐSISÉGE

Amikor a kíváncsi kutató visszanéz és a Kárpát-medencei őskorok embere után nyomoz, rögtön olyan csodálatosan érdekes dolgot talál, mely még nagyobb érdeklődéssel viszi bele az évezredek százainak ismeretlen világába. Ugyanis a világon az egyetlen hely a Kárpát-medence, ahol az ősember visszahagyta nekünk a saját lábnyomát. A Vértesszőlősön megtalált ősember tette ezt, akit a tudományos körök "Homo erectus/sapiens paleohungaricus" néven ismernek. Úgy állapították meg, hogy 350 000 évvel előttünk élt. László Gyula is beszámol róla. Elmondja, hogy megtalálták kavicseszközeit is, és megmagyarázza, hogy azért hívják "erectus/sapiens" néven, mert az embertan nem tudta megállapítani, hogy csak felegyenesedő (erectus) előemberről van szó, vagy már értelmes (sapiens) ember-ősről. (L. "Vértesszöllőstől Pusztaszerig", Gondolat, Bp., 1974. 42. old.) E sorok írójának éppen László Gyula adta azt a sejtelmet, hogy a Kárpát-medencei őskorok mindazon ismertetésénél, melyek a jelenlegi, hazai paleontológusok kiértékeléseként kerülnek nyomtatásra - és így a köztudatba -, oly összehangolt tanítást kell észrevennünk, mely semmiképpen sem akar a Kárpát-medencei ősembernek - kimondottan kárpátmedencei - fejlődési folytonosságával foglalkozni. Abban a pillanatban, amint a logikus következtetések ide irányulnának egyszerű "elhallgatás", vagy hirtelen fordulattal más témakör ismertetését viszik a sorok. Kiváló néprajzosunk -Tóth-Kuruc Márta- is így írja egyik tanulmányában: "sajátos majomszeretettel aggatják rá a Kárpát-medencében talált ősműveltségekre az azokkal egyidős vagy fiatalabb nyugati barlangkultúrák szerszámainak elnevezését (mustier, aurignac, madeleine, solutré stb.)", de semmi több. László Gyulával ki is ásnám a harci bárdot éppen a vértesszőllősi ősember miatt, mert az említett és nagyszerűen szerkesztett könyvében megemlíti, hogy: "E kor emberét és műveltségét általában a pekingi ősember (Sinanthropus pekingensis) alapján ítélték meg. Mintegy félmillió évvel ezelőtt élt, használta a tüzet, és eszközeit feltört patakkavicsból készítette."

Azután ismerteti ezt a pekingi ősemberi és közli embertani adatait, s ebből megtudjuk, hogy "koponyatérfogatának középértéke kb. 1050 cm'". A vértesszőllősi ember hasonló adatainak ismertetésével azonban adós marad. Itt keletkezett nálam az a gyanú, hogy a lehetetlen finnugorosítás érdekében nem szabad közölni olyan adatokat, mellyel a Kárpát-medencei ősiség kidomborítható. Ugyanis nem azért hívják a vériesszőllősi ősemberi "sapiens"-nek, mert kétség támadt arra vonatkozóan, hogy csak "felegyenesedő" volt, vagy már értelmes - hanem azért, mert az embertan megállapította azt, hogy koponyatérfogata 1400 cm3-nél nagyobb. (A mai emberé 1450 cm'.) Ezt miért nem közli László Gyula? Talán nagyobb szeretettel kellett volna fogadni ezt a Kárpát-medencei "értelmes embert", és talán azért is, mert a vele egyidős pekingi társát sok szakember már proto-kínainak nevezi. (J. Gunnar Andersson: "A Sárga-Föld Gyermekei"-ben-T. Kuruc Mária közlése.)

Ne essünk azonban abba a hibába, hogy a vértesszőllősi embert beiktassuk a Kárpát-medencei "magyar" őshazánk lakói közé. Nekünk itt az a fontos, hogy a paleontológusok egyöntetű véleménye szerint - a Kárpát-medencei hévíz-források már a vértesszőlősi ember korában is működtek és a jégkorszakok idején is. Érdemes ide iktatni egy idézetet Vértesszőllős ügyében: "Szerintem az ember egyszerűen ott ült a langyos víz szélén... visszatért a hévforrásokhoz. Meg kellene nézni ezeket az édesvízi mészköveket. Itt, a Duna mentén, Óbudától Pomáz, a Dunakanyar, egészen Dunaalmás tájáig rengeteg ilyen hely van. Nem hiszem, hogy ha egyszer Vértesszőllősön ott élt az ember, máshol ne létezne nyoma." (Gáboriné Csánk Vera: Az ősember Magyarországon. Gondolat, Bp. 1980. 62. oldal) "Vértesszőllős jelentősége abban áll, hogy ezen a telepen embermaradvány, eszközök, tüzelési helyek, kultúrrétegek, régészeti fejlődési sorozat került elő - még az ember lábnyomát is megtaláljuk -, tehát mindaz együtt és egy helyen, ami más lelőhelyeken csak külön-külön, vagy csak részben található." (id. m. 83. old)

És most 300.000 évet kell ugornunk ahhoz, hogy a kárpátmedencei őskutatók szerencséje megint az ősemberi hagyatékokat megtalálja, de már nem az őskőkor legalsó rétegében, hanem jóval felette. Így a TATA-i őskori telephez jutunk, de csak azért, meri az itteni szerszámokat is kis méretű kavicsokból gyártották, és ezért mondják a régészek, hogy olyan, "mintha a vértesszőllősi telepen járnánk", és szintén a hév-források mellett van. Korát 33.000 évre datálja a mikrokarbon vizsgálat. Annak ellenére, hogy a neanderthali ember már legalább százezer éve nem létezik, mert a tudomány álláspontja szerint "kihalt, eltűnt" - ezen az aránylag fiatal telepen- anélkül, hogy egy ősemberi koponyát találtak volna-mégis "neandervölgyi" embernek nevezik azokat, akik itt munkálkodtak.

Ugyanis "2000 szerszám és 150 kg gyártási hulladék került elő, de sem az elejét, sem fejlődését megállapítani nem lehet" írják a régészek -, annak ellenére, hogy Süttőn, Tokodon, a Kiskevélyi barlangban, a Szelim barlangban és Csákváron is találtak hasonló településeket.

Hasonlóképpen a nearderthali (görnyedten járó, kisméretű koponyájú, kezét jól használni nem tudó) ősembernek ajándékozza Gáboriné Csánk Vera az általa megtalált ÉRD-i szabadtéri, hatalmas ősembertelepet, és ismét ősemberi maradványok nélkül. Emberi csontokat vagy koponyát nem találtak. Annál inkább több állatcsontot (50.000 darabot, melyről 90.000 kg húst fejtettek le). Igen fontos az érdi telep a Kárpát-medencei ősember helyi és őshonos fejlődésének megállapításában és pontosan ezzel a témával nem szabad a finnugorizmus idejében foglalkozni. Ezért írják azt, hogy: "az érdi telep kultúrája világosan délnyugati kapcsolatokat mutat".

Nem kell különleges szakértelem ahhoz, hogy ellentmondást fedezzen fel az olvasó az érdi telepről szóló "hivatalos" ismertetésben, hiszen ha az érdi ősember kultúrája "délnyugati" kapcsolatokat mutat, akkor miért ad a felfedező - Gáboriné Csánk Vera (akinek nevét a jövőben így rövidítjük: GCSV) - ily végkiértékelést Érdről: "A telep jelentőségét könnyű összegeznünk. Újfajta települési mód... -egy új kultúra. Ilyen erős specializálódást-amely nyílt fennsíkon, síkságon, barlangoktól távol, a természeti környezettel szinte ellentétben áll - máshol nem találunk."

Íme ismét egy példa arra, hogy a Kárpát-medencei ősember őshazájának ne kelljen a Kárpát-medencét feltételezni, és a folyamatos és összekapcsolódó fejlődés lehetőségét kutatni. De érdekes adat köti össze a TATA-iakat az ÉRD-iekkel ebben az őskorban. Mondtuk, hogy TATA kora 33.000 évvel előttünk való. Az érdi telep alsó rétege 50. 000 éves, a felsőbb rétegeknek pedig 35-38 000 év a kora. Tehát 13-15. 000 éven át élt itt az ősember. A TATA-iak ismertetésénél láttuk, hogy a SZELIM BARLANG-ban is volt a tataiakéhoz hasonló település. Most az érdi telepet megtaláló nagyszerű tudósunk leírásában meglepetéssel olvassuk, hogy ebben a SZELIM barlangban az érdiek is települtek. Így idézzük a szöveget (GCSV 141, old.): "Magyarországon egyetlen helyen ismerünk olyan szerszámokat, amelyek az érdiekhez hasonlítanak. A Bánhida közelében lévő Szelim barlangban. Ebben a nagyon szép barlangban... többféle réteg, többféle kultúra volt: Különböző embercsoportok lakták. Nincs most hely arra, hogy ismertessük a leleteket, a kultúrákat és a korokat. A legalsó rétegben fordul elő néhány olyan kőszerszám, amely az érdiek hasonmása. A koruk is azonos."

Tehát "nincs hely" a Kárpát-medencei fejlődés ismertetésére, de az összes külföldi "kultúraváltozások"-at tárgyalja Franciaországtól Közép-Itálián át egészen Grazig, mint "kisugárzó lehetőségeket". .

Hasonló a helyzet a BÜKK-hegységben talált őskori kultúrákkal. Itt SUBALYUK a "perdöntő", mert egy nőt és egy gyermek csontváz darabjai kerültek elő, és GCSV azt mondja e csontvázakról, hogy: "Mind a két személy a specializálódott és kifinomult neandervölgyi típushoz tartozik."

Az emberleletek a felső kultúrréteg alján, a barlang előterén kerültek napvilágra. Két személy: egy felnőtt nő és egy 6-7 éves gyermek csontvázának a maradványa."

Hát itt is nagy ellentmondást kell észrevennünk, mert a neandervölgyi emberről nem azt tanultuk, hogy "kifinomult", hanem azt, hogy elkorcsosult, és éppen ezért halt ki. Mivel az emberi leleteket a felső kultúrrétegben találták, és ez már nem a középső paleolitikum korába, hanem a felső-paleolitikum korába esik - ajánlanám, hogy változtassuk meg Gáboriné véleményét arra vonatkozólag, hogy az itt talált ősember a "neandervölgyi kifinomult" típushoz tartozna. Ugyanis a "mousterien" szerszámok is egyformán előfordulnak a középső és felső-paleolitikumba tartozó, subalyuki rétegekben. Talán erre az esetre is alkalmazni kellene azt a kiértékelést, amit Gáboriné nagy tudású férje - Gábori Miklós - alkalmaz az ázsiai őskutatásban. Pl. hasonló esetet találunk a közép-ázsiai Pamír hegység egyik helyén, melyről így tudósít minket Gábori Miklós:

"Aztán itt találjuk a híres Sougnou lelőhely anyagát a Pamírból. Több rétegű település. AluI még moustérien szerszámtípusok kerülnek elő - mármint a rétegekben -, aztán ezek szépen átfejlődnek, fennmaradnak a sokkal fiatalabb leletek között is. A népesség tehát nem cserélődött ki, hanem a középső paleolitikum kultúrája ott helyben átnőtt a felső paleolitikum fejlett vadászműveltségébe. Az egyik még a Paleoathropus, a másik már a Homo sapiens fossilis ideje. Nem gondolhatunk másra, minthogy nemcsak kulturális, hanem embertani folyamatosság, fejlődési kapcsolat volt itt." (Gábori Miklós: Ala-Tau-Ararat. Gondolat, 1978. 133. old.)

Gábori Miklós módszere szerint tehát a felső-paleolitikum embere nem lehet neandervölgyi, azaz Paleoathropus, hanem "értelmes ember", és feltétlenül ez az az ősember, amelyik mindazt a sok-sok Kárpát-medencei őskultúrát kialakította, folyamatosította, fejlesztette, amelyeket a "hazai" és finnugoros szakembereink eddig "elszigetelt", "gyökértelen" műveltségekként kezeltek. Subalyuk egy hatalmas kultúrkörnek egyik lelőhelye csak. Ez a kultúrkör pedig kiterjed az egész BÜKK- hegységre, és nyugodtan nevezhetjük BÜKKI ŐSKULTÚRÁNAK. GCSV hiába mondja azt, hogy a "subalyuki barlang kultúrája biztosan nem alakult ki itt nálunk". Viszont felsorolja a Garadna völgyében, Lillafüred közelében talált, és a miskolci Bársonyház leleteit is, majd a "miskolci Avas-tetőn, a felszínen heverő eszközöket, de nem követi férjének - Ázsiában alkalmazott pozitív és konstruktív módszerét, hanem hamar befejezi a témát így: "ez a kérdés azonban most elvezetne a témánktól". (GCSV. 113. old.)

Így sem helyes az a kiértékelésünk, hogy a tatai, érdi és a bükki ősembereink nem neandervölgyiek, hanem már "értelmes emberek". (Nem értjük, miképpen írhatta László Gyula a megnevezett könyvében azt, hogy a "neandervölgyi embernek országunk mai területén több mint tucatnyi települését tárták fel".)

Igen erőltetett az a szándéka is, hogy ennek a bükki ősembernek - jobban mondva ősember-csoportnak - tulajdonságául megállapítja, hogy "specializált kőszáli kecske vadászok voltak". Annak ellenére, hogy a kőszáli kecske vadászatának történetét elmondja Kirgíziától az Alpokig, az olvasót nem tudja meggyőzni arról, hogy a Bükk-hegység dombos vidékén olyan "kőszáliak" lennének, ahol ez a zergafajta honos. A kiásott csontoknak javarésze azonban kecskecsont. Nem lehetséges az, hogy ez a "homo sapiens" már volt olyan "értelmes", hogy kecskét tenyésztett...? Ugyanis a Hillebrand-barlang falán ott van az ősember "firkálása", és az nem más, mint egy valódi kecske ügyes, vonalas rajza (lásd: az alábbi ábrán).

Így ábrázolta az őshonos SZELETA-kultúra ősembere a "kecskét" a Hillebrand Jenő-barlangban. (Vértes László találta meg.)

Persze ha ezt a "firkálást" kecskének látjuk, akkor azt is hozzá kell mondani, hogy a Kárpát-medencei ősember már a felső paleolitikumban háziasította a kecskét és állattenyésztése is volt, tehát nemcsak vadászott. E sorok írója úgy véli, hogy ha ez az ősemberi "firkálás" nem hazánkban, hanem mondjuk a Szovjetunióban van, akkor az őskort kecsketenyésztés valószínűsítésének semmiféle ellenvetése nem lenne.

De ne illessük Gáborinét a sok bizonytalanság elhintésének a vádjával, mert termékeny bizonyosságokról is tudósít minket, pl. amikor felfedezi, hogy: "ebből a Bükk-hegységi moustérianból alakult ki a szintén őshonos" Szeleta kultúra".

A "szintén őshonos" kifejezés pedig azt jelenti, hogy a bükki ősember is a Kárpát-medencében fejlődött ki kultúrájával együtt.

Ez a SZELETA kultúra a Lillafüred-Hámor feletti Szeleta-tető nagy barlangjáról kapta nevét. Itt találták meg a kőlándzsás ősember fegyverét. Ne felejtsük el, hogy az őskor felső szakaszában - a felső paleolitikumban vagyunk (50.000-től 8000-ig terjedő időben). E korszakot így jellemzik a szakemberek: "Hihetetlen a változatosság- ennek alapján állapítjuk meg az egyes kultúrákat, kisebb csoportokat, amelyek most már bonyolult rokoni kapcsolatban állnak egymással. Kialakulnak a fejlett csonteszközök, hosszú dárdahegyek, nyílhegyek -, de nemcsak a fegyverek, hanem az agancsból készített kapák, az átfúrt fejű csonttűk a ruhák varrásához, és még számtalan használati tárgy... A dárda nyelére állatszobrocskákat faragnak. A szerszámok készítéséhez már nyersanyagot bányásznak; természetes földfestéket termelnek ki csontlapátokkal; kialakult a bőrből készült ruházat, a díszes csigákból-kagylókból készült ékszer és a kereskedelemnek a legrégibb formája.

A lakás többnyire még barlang; a szabad területen azonban mesterségesen épült kunyhókat, rudakból állított sátrakat, néha több család részére készült, földdel fedett házakat találunk. Egyes helyeken ismerjük a belső térelrendezést - a fegyvereknek, használati tárgyaknak állandó helyük van, és a sátrak előtt totemoszlopok állanak. Bonyolult temetkezési rítusok vannak: a halottakat "mellékletekkel" hantolják el. Egy olyan társadalom áll előttünk, amelyben már megtalálható a legősibb vallás, a totemizmus, az ősök tisztelete, amelyben törzsfőnökök és sámánok vannak." (GCSV 164-165. oldalakon.)

Egészítsük még ki a mondottakat azzal, hogy az első sarlók is készen vannak, mint foglalatba erősített kőpengék. Művészet is van, hiszen Közép- és Kelet-Európában agyagból és mészkőből formált kis női szobrocskákat és a termékenységi hiedelem "Vénuszait" is megtaláljuk, mint az értelmes ősember hagyatékát.

A Kárpát-medencében őshonos SZELETA kultúra csak egyik része ennek az állandó fejlődésnek, amelybe beletartoznak a Kárpát-medencei sorstársai is, mint a Bükk másik oldalán települt "csontlándzsások", a dunántúli szeletaiak (akikről azt is mondják, hogy mégsem "szeletaiak"), a "csiga-ékszert" gyűjtők az Ipoly partján és az ún. "gravettiek".

Ezekhez érkezve azonban meg kell szakítanunk a kárpátmedencei szemlélődésünket, és a Közei-Keletre kell ugranunk, mert a Kárpát-medencei ősiség élettere igen kibővül a Közel-Keletről eredő ősembernek a Kárpát-medencébe való érkezésével. Vizsgáljuk meg tehát együtt, hogy a fejlődésben mit hoz nekünk

II. A KÖZELKELETI ÉS KAUKÁZUSI ÉLETTÉR ŐSISÉGE

Gábori Miklós állapítja meg, hogy: "A Kaukázustól délre olyan gazdag és olyan jellegzetes kultúrákat, a lelőhelyeknek olyan tömegét találjuk, amelyben a keleteurópai síkság civilizációjának minden előzményét, gyökerét megtaláljuk.

Egy terület, ahol az ősember kultúrái régóta akkumulálódtak, összesűrűsödtek a Kaukázus lábai előtt: egy rendkívül fontos góc, ahonnét a benépesedés útja észak felé irányult... Olyan ez a Kaukázuson túli terület ebben az időszakban, mint valami melegház, ahol minden összegyűlt, minden kivirágzott. ... a Kaukázuson túli gócból megindult az embercsoportok áramlása északra. ... A Kaukázuson túli terület a Fekete- és Kaszpi-tenger között egy felfelé vezető "nyak" egy történelmi folyosó, melyben délről érkező, ősi kultúrák vándorolnak fel a Kaukázus alá, és egészen természetes, hogy az "etnodinamikai nyomás" erről a meleg, burjánzó, felgyülemlő területről az északnyugatra eső, füves pusztai területeket népesítette be... kb. 20.000 év alatt. Így népesedett be... a Kaukázus felől Közép- és Kelet-Európa területe." (GCSV 161-162. old.)

Feltehetően ez az őskori helyzet, a belőle logikusan következtethető kaukázusi emberfejlődés és a vele járó civilizációk és kultúrák szellemi terméke lehet az a mitológia, amelyet az ember teremtésére vonatkozóan a Bibliában találunk. A Kaukázus embere helyben, ott a Kaukázusban született. Ott fejlődött, és így érthető, hogy az őskori hagyományokat átvevő és megőrző utódoknál kialakult egy sajátos elképzelés a "teremtés" nagy misztériumáról. Ennél a pontnál pedig nem szabad elfelejtenünk azt, hogy e kaukázusi térből fejlődött közel-keleti - kifejezetten a mezopotámiai - kultúr-társadalomban, az i. e. 3000 körül már írásba lesznek foglalva ezek a mitologikus hagyományok, melyeknek egyik változata - a biblikus Ádám és Éva - a judai-keresztény vallások tanításában - történelmi valósággá merevedett a "teológiának" nevezett tudomány által inspirált hiedelem emberi világában. Ezeket a mitologikus vonatkozásokat semmiképpen sem tudjuk kizárni az őshaza-kutatás menetéből, tehát majd beillesztjük ezt is illetékes helyére.

Viszont azt a körülményt is tekintetbe kell vennünk, hogy ez a Kaukázus alatt kifejlődött "etnikum", mely képes volt létrehozni azt az etnodinamikai nyomást, hogy a Kaukázus feletti síkságot benépesítse, nemcsak szerszámipari, hanem szellemi kultúráját is magával hozta, hiszen már "homo sapiens" - azaz "értelmes ember". Értelmességébe pedig beletartozott valószínűleg az "eredet-hiedelem" is, hiszen az őskori leletek alapján ismerték fel a néprajzosok az ősök tiszteletének kultuszait már az ősembernél. Az "eredet-hiedelem" tartalmába azonban itt- ennél a "keleti gravettinek" nevezett népnél- semmiképpen sem lehet beiktatni oly elképzelést, melyet a Biblia tartalmaz.

Ugyanis a bibliai írások a késői zsidóság termékei - annak ellenére is, hogy kimutatható a zsidóságtól idegen hagyományokra való támaszkodás.

Az "eredet-hiedelem"-be tartozónak véljük az ennél a népnél igen kifejlődött ISTENANYA tiszteletet. Ugyanis e nép hiedelemvilágának terméke a híres "Willendorfi Vénusz" is (20.000 éves), ugyanaz a kövér testű női szobor, mint a keleti síkságon. Meg kell itt említenünk azt, hogy Közép- és Kelet-Európában eddig 150-nél több ilyen "Vénuszt" találtak a kutatók, és érdekes, hogy ezek a művészeti tárgyak nem az ún. "kultikus helyek", hanem a lakások tartozékai voltak.

A Kárpát-medencei őstörténet rögzítésében itt azt a helyzetet kell hangsúlyoznunk, hogy a korábbi BÜKK-i és szintén őshonos SZELETA kultúrák töltődnek fel ezzel a "keleti gravettinek" nevezett ősetnikummal, hogy aztán a jégkorszak végződésén túl is - egészen a DUNA I. újkőkori műveltségig biztosítsák a Kárpát-medencei "őshonos és folyamatos fejlődést". Itt azért említjük a DUNA I. kultúrát, mert az UNESCO segítségével kiadott és a nemzetközi tudományos körök által egyöntetűen elfogadott álláspont értelmében "nagyon sok azonosság található a magyarországi bükki nép kultúrája és a között a nagy klasszikus kultúra között, melyet a régészet DUNA 1. néven ismer". (HAWKES-WOOLLEY: "Prehistory and the Beginnigs of Civilization" 1. 244. old. London, 1963.)

A bükki őskultúra a szeletaival folytatódott, és ezt követte a "keleti betelepülés" hulláma - a "gravetti etnikum".

Mielőtt azonban ezeknek a "gravettieknek" a kultúráját tárgyalnánk, fontos a lerögzítése és hangsúlyozása annak, hogy:

1. A bükki kultúrához tartozó Istállóskői-barlangban találták azt a háromlyukú csontsípot, melyet az első "hangszernek" nevezhetünk, mert öt hangot szólaltat meg. Ezért inkább furulyának nevezik. Nyilvánvalóan itt- a bükki kultúrában - van az ötfokú (pentatonikus) dallamalkotás legrégibb lehetősége.

-Csontnyílhegy és háromlyukú síp a bükki Istállóskői-barlangból-

De itt talán Kodályra kell hivatkoznunk. Ugyanis a "háromlyukú" síp biztosan kiadja a "három" szomszédos hangot, melyről Kodály így ír: "Tekintve, hogy az ötfokú dallamok magva és legtöbbet használt hangcsoportja a három szomszédos hang... igen könnyen elképzelhető magának az ötfokú rendszernek létrejötte e 3 hangnyi recitáló formulából." (Kodály Zoltán: A Magyar Népzene. Bp.. 1952. 28. old.)

Tehát itt van az emberiség első "tritonikus" dallamainak a kezdete, amiből aztán az ötfokú dallamok kifejlődtek.

2. A bükki és a Szeleta kultúrák őshonosok. Közöttük folyamatos a fejlődés. Az UNESCO könyve - Vértes Lászlónak - a vértesszőllősi ember megtalálójának munkájára való hivatkozással-innen, a Szeleta műveltségből származtatja a franciaországi Solutrean-kultúrát, és megállapítja a Szeleta- Gravetti kapcsolatokat. (Id. m. 86. old. és 101. old. 7. jegyzet.) Ez nem jelenthet mást, mint a Szeleta helybeli továbbfejlődését a rátelepedett "gravetti" népség hatásának eredményeképpen. E folytonosság ismeretében most vizsgáljuk meg együtt ezeket a "keleti bevándorlókat".

A kaukázusi gyökerű és a Kárpát-medencében - az eddigi őslakosságra rátelepedett - keletről érkező népet azonban nem az emberfajtájáról, sem a régi településéről nevezték el, hanem egy "nyílhegyről", amit ez a nép is használt. (Gravette = kőből pattintott nyílhegyfajta.) Ez talán megint egy olyan "tudományos" elnevezés, amivel minden jól összekavarható, hiszen ez a nyílhegy (gravette) cserélhető, exportálható, és az Őskor emberénél - aki az értelmességéről igen megbecsülendő tanúbizonyságokat tett-talán hétköznapi is lehetett. Ezzel csak azt szeretnénk hangsúlyozni, nem mind bevándoroltak azok az ősök, ahol ezt a "gravettet" a régészeink megtalálták. Kétségtelen, hogy ez a kaukázusi gyökerű nép Kelet-Európa síkságain tanyázott sokáig, és az ott kialakult síkvidéki kultúráját hozza be a Kárpátmedencébe. Ebbe a síkvidéki kultúrába már beletartozik a háziasított állatok tenyésztése és a földmívelés is. A földmívelésnek természetesen nem az "ekés", hanem azt a "kapás" formáját kell érteni, amit még megtalálunk a Középkorban is a nyugat-európai társadalmaknál.

Azt is meg kell állapítanunk, hogy a régészek, amikor ennek a kaukázusi, közel-keleti gyökerű és a Kárpát-medencében megtelepedő népnek a "gravetti" nevet adták, vagyis megint egy szerszámféleségről nevezték el a már mozgó etnikumot - módszertani hibát követtek el. Ugyanis most már nem kőszerszámok és csonteszközök ezrei vagy állatcsontok halmazai mozognak előttünk az időskálán és a térképen - hanem egy ősi etnikum: az ember. A letelepedés pedig tömeges. Ennek következtében itt már nem csak az ősember után kutatunk, hanem a Kárpát-medencének egy hosszú történeti folyamata áll előttünk. Ez pedig már őstörténet.

E sorok írója úgy véli, hogy a Kárpát-medencei őstörténetünk nem az eddigi szokás szerinti "neolitikumtól" indítandó, hanem ennek a "keleti gravettinek" nevezett népnek a letelepedésétől, melyet azok a kutatók, akiknek már elegük van a "szerszámfajták" alapján megkülönböztetni az egyes őskort népcsoportokat a "rénszarvasok népének" neveznek.

Ha feltérképezzük azokat a helyeket, ahol ezt a "gravette"-t (nyílhegyet) a Kárpát-medencében kiásták, vagy a felszínen megtalálták - az egész ország területére kiterjed a "betelepedés". (Sajnos, hogy az elszakított területek vizsgálatainak anyagát nincs módunkban ismertetni. Ezt az a körülmény okozza, hogy a jelenlegi hazai (finnugorizmus semmiféle olyan könyvkiadást nem enged meg, ahol a Kárpát-medence egésze képezi a kutatás alapját. Nekik Magyarország egyenlő a "csonkaországgal".)

A rendelkezésre álló adatokból azonban hasznos következtetésekkel az egész Kárpát-medencére kiterjeszthetjük vizsgálódásunkat, hiszen ez a "keleti gravetti" nép az egész Dunántúlon, a Duna-Tisza közén és a Dunától keletre megtalálható. Legrégibb telepük Bodrogkeresztúr (28.000 éves), aztán Arka és Ságvár ( 19.000 éves). De tudjuk, hogy az obszidiánt Tokajból, a gyepvasércet a Balaton északi partjáról, a hematit-szilánkokat pedig a Mecsekből hozták. De ott vannak a Hernád és a Bodrog mentén, a Vág völgyében, az egész Duna-kanyar tele van velük, az Ipoly mentén, Vác, Verőce, Zebegény, Nagymaros, Pilis, Basaharc-Dömös, Csillaghegy, és még Zalaegerszeg is az ő birodalmuk (12.125 éves).

A "rénszarvasok népe" elnevezés'köti tulajdonképpen ezt a népet a Kárpát-medencéhez. Ugyanis: "ezek a gravetti törzsek nálunk, Közép-Európában tértek át a rénszarvas vadászatára... a mai magyar medence dombvidéke, síksága, a Duna mente... a rénszarvas életterülete volt". (GCSV 212. old.) A "nálunk" kifejezés feltétlenül a Kárpát-medencére vonatkozik, mert Kelet-Európában, ahol a "hosszú házakban", tehát komoly, masszív építményekben lakott ez a nép jó pár ezer évvel a Kárpátmedencében való megtelepedése előtt is, nem rénszarvasra, hanem mamutra vadásztak. Miután a Kárpát-medencében megtelepedtek, és az itt honos rénszarvas vadászatára tértek át - itt is maradtak. Ezért írja GCSV, hogy: "a gravettiek vándorlása a Kárpátokon kívül megrekedt". (209. old.)

A Kárpát-medencében viszont törzsi közösségben élnek, és az egyes letelepedett törzsek feltétlenül ismerik egymást. Itt már "társadalommal" kell számolnunk, ahol valószínűleg megvan a társadalmi rétegeződés is. Vannak vezetők, lehet, hogy "törzsfőnökök" vagy "kiskirályok" is. Mindenki úgy nevezheti a főnököt (talán a legügyesebb vadászt, vagy a legintelligensebbet a sok közül), ahogyan akarja. Így lát egyik kutatótársunk a bükki Jankovich-barlangban talált "vésett rajzú csonteszközön" (László Gyula említett könyvének 49. oldaláról átvéve) egy "rövid ködmönös, hosszúgatyás koronás királyt".

A Kárpát-medencei fejlődési folytonosságban jó lenne, ha Erdélyből is rendelkeznénk letelepedési adatokkal erre a "gravetti népre" vonatkozólag. Sajnos ilyen forrásanyag nem áll rendelkezésre, de a Kárpátokon túli keleti síkságról a Duna mentén és az Olt medre mellett feltétlenül kellett letelepedésnek történnie. Ezek a "gravettiek" a Kárpát-medencei élettér utolsó ősembereinek vannak nevezve a hazai és finnugoros irányítású régészek munkáiban. A Szekszárd-palánki őstelep C14-es vizsgálata 10.000 körülinek mutatja az itt megtelepedetteket. Ez a jégkor utolsó szakasza. GCSV megállapítja, hogy: "Ezek a vadásztörzsek a jégkor utolsó hideghulláma alatt éltek nálunk, és a rétegtani vizsgálatok szerint kissé túl is élték a jégkorszakot. Ők voltak az utolsó ősemberek - majd hirtelen eltűntek, mintha nyomuk veszett volna.

Még egy-két évezred múlt el a pilisi ősemberek után. Erről az időszakról azonban kevés a mondanivalónk. Itt-ott néha előfordulnak szerszámaik, a kis gravetti hegyek... majd hamarosan megjelennek az első földművelők, az állattartók. Egészen új korszak következik: a fiatalabb kőkor vagy neolitikum... Mi az, ami az ősember korának végén, a civilizációnak ezen a szintjén fennmaradt...?

Nagyon egyszerű találmányok ezek tízezer év táján... Ismerték a mesterséges lakást, a földbe épített lakóputrit, a sátrak és kunyhók különféle fajtáit. Semmivel sem rosszabbak és nem is egyszerűbbek, mint amilyeneket az újkőkor népei használtak. Le is telepedhettek volna, ha nem a vadászat hajtja őket... "Feltesszük a nagy kérdést: miért kellett eltűnni a Kárpátmedencéből az évezredekig itt letelepedett kaukázusi gyökerű, de a Kárpát-medencében őshonos kultúrákat továbbfejlesztő "gravetti" népnek...? Miért kellett eltűnnie, hiszen már ismeri a "földlazító" szerszámokat. Ezrével készítette a csontkapákat, és maga Gáboriné írja, hogy földmívelő szerszámai ugyanolyanok, mint az "újkőkor" földmíveseinek. (Id. m. 248. oldal.) Miért kellett eltűnnie a Kárpát-medence termőföldjeiről, onnan, ahol már nemcsak mint vadász, hanem mint földmíves és állattenyésztő - közösségekben, letelepedett törzsszövetségekben - élt és dolgozott... sok ezer éven át!?

Megtaláljuk a választ Gáborinénál, aki elvonultatja őket fel északra, és így mondja: "Észak-Európa nyugati részén feltűnnek a proto-lappok, keletebbre pedig a proto-finnugorok... délről pedig megindul az indo-európaiak áramlása Európába..."

Hát azért tűnnek el, illetőleg azért tüntetik el őket, hogy a Kárpát-medencébe majd ezeknek a proto-finnugorok primitív leszármazottainak utódjaként lehessen bevonultatni a kései magyarokat. De Gábori Miklós azt állítja, hogy: "a neolitikus kultúra csupán újabb civilizációs elemeket vett fel a régiek mellé, de a gyökere tízezer évekre nyúlik vissza". (Id. m. 279. old.)

A Kárpát-medencei Bükk-Szeleta-Gravetti kultúrák egybekapcsolódó fejlődési folyamata oly régészeti leleteket mutat fel, melyek a földmívelés és állatháziasítás kezdetét nem az itt erőszakkal elnevezett neolitikus időbe, hanem az őskor utolsó szakaszába teszik... tehát itt a földmívelés is őshonos. "Valamennyiünknek a múltja, a kultúrája az ősember korába, az elfelejtett ősi vadász elődhöz nyúlik vissza" - írja Gáboriné a megnevezett könyvének utolsó mondatában. Valószínűleg ezért nevezi az észak felé vándorló vadászokat proto-lappoknak és proto-finnugoroknak. Itt "feltételezések"-ről van csak szó. "Vándorlást" eddig senki sem tudott bizonyítani, és "proto-lappokat". "proto-finnugorokat" sem talált senki. Észak-Európában.

Miután a Kárpát-medencében-mint kimutattam-ez a folyamatos és őshonos fejlődés a földmívelés megindulásával és az állatok háziasításával már jóval magasabb kultúrfokot mutat az őskorban, mint amit a proto-lappnak és proto-finnugornak nevezett vadászoknál észlelhetünk - kérdezem: tudománytalansággal és délibábűzéssel vádolna-e engem akkor, ha ugyanezzel a módszerrel az újkőkor előtti, Kárpát-medencében megtelepedett, földmívelő és állattartó ősemberek társadalmát protomagyarnak nevezném...? Ugyanis semmi mást nem tennék, csak a "mérjünk egyenlő mértékkel" elvet alkalmaznám, hiszen a neolitikus új bevándorlókat sem lehet "indo-európai"-nak felismerni, mert a bejövők őseredete ismét csak a Kaukázus alatti "melegágy" lehet, amely ősnép utódaiban nincs sem "európai", sem "indiai" elem.

Javasolnám most, hogy számoljuk fel együtt itt, az ősember segítségével, azt az elméletet, mely a magyarság elődeit az "urali-finnugor" népektől származtatja, de ugyanakkor a lappokkal is rokonosít minket... már úgy értve, hogy azok is "elődeink" lennének.

Maradjunk meg azonban a származási lehetőségünk kiszélesített életterében, mely mint mondtuk, a Kárpát-medence, Közép- és Közel-Kelet.

A Kárpát-medencei őshonos népnek semmiféle származási kapcsolata a proto-lappokkal és a lappokkal nincs és nem lehet, mert a műveltségi időrend ezt kizárja,

Beszéljen helyettünk erre vonatkozólag maga Gábori Miklós, így: "Egyszer csupán szórakozásból feldolgoztam egy lappföldi leletanyagot. A legegyszerűbb, kvarcitból készült szerszámokból állt. Teljesen olyanok voltak, mintha Közép-Európában egy 50 ezer éves ősemberi településről származtak volna. Semmiféle eltérést nem találtam, pedig a lappföldi régészeti anyag húsz centiméter mélyen feküdt a mai fű alatt a kunyhókban, és csak az i. e. 1500-2000 közti időből származott. Ott még csak akkor kezdődött el az újkőkor." (Id. m 252. old.)

A Kárpát-medencében már a bronzkor végén van a műveltség ebben az időben, tehát minden lapp származási lehetőség elesik.

Most nézzük meg az urali-finnugor "őshazai" lehetőséget.

A keleti gravetti népének egyik ága Lengyelország és az Oka folyó közt sajátos műveltséget alakított ki, amely keskeny sávon át az Uralig terjedt. Ezt - egy kis Lengyelországi patakról - szvidéri műveltségnek nevezzük. A szerző feltevése szerint a szvidéri műveltség népe lett volna az ősuráli nép, az a népcsoport tehát, amelyből a későbbi szamojédok, finnugorok, majd a magyar nép elődei kiszakadtak." (ld. m. 51. old.).

Tehát László Gyula szerint a Kárpát-medencében letelepedett keleti gravetti népből nem jöhetett létre egy őshonos "proto- magyarság", de az ugyancsak keleti-gravetti népnek az Uralnál "feltételezett" ágából már nem a "proto", hanem a magyar nép elődei kiszakadhattak.

De meg is indokolja ezt az állítását az "Őstörténetünk" c. könyvének 90. oldalán, a következőképpen: "Ezzel indítottam őstörténetünket, amely ekként az időszámításunk előtti 11.000 évig vezetett minket, mert ebben az időben jelentek meg Közép-Lengyelország területén a szvidériek, akik- úgy látszik - az ukrajnai keleti Grauetti népeiből szakadtak ki"

Tekintve, hogy az OKA folyó Moszkva magasságában torkollik be a Volgába, és László Gyula az Uralig kiterjeszti ennek a szvidéri műveltségnek a népét a felső paleolitikumban, nézzük meg, mi a véleménye erről Gábori Miklósnak, akitől így idézzük a cáfolatot: "Térjünk csak vissza az ősi vadásznépekhez, az ősember korához. A paleolitikus kultúrát - éppúgy, mint a későbbi, történeti időkben is -Közép-Ázsiában három irányból érték hatások, illetve három irányból származtak. Közép-Kelet, Irán, Irak felől- délről- és keletről, Belső-Ázsia térsége felől. Csupán nyugat és észak nem jött számításba a legrégibb kultúrák megjelenésében... Az Ural vidéke és Szibéria területe pedig ebben az időben még lakatlan volt. A másik feltűnő jelenség, tény az, hogy ezeknek a legrégibb civilizációknak az Uraltól nyugatra találhatókkal, az európaiakkal soha semmiféle kapcsolatuk nem volt." (id. m. 251. old)

Kérdezzük tehát László Gyulától, hogy nyugati kapcsolat nélküli és lakatlan területen hogyan lehetett egy ősurali nép az őskorban...? Ebből a nemlétező népből és életlehetőséget nélkülöző területről hogyan tudja "kiszakítani" a magyar nép elődeit...? Tudós munkája ez, vagy olyan huncutság, mint amilyenre Gábori Miklós hivatkozik így: "Még tovább merek menni: a régészeti, történeti megállapítások mögött, sajnos, néha egészen modern geopolitikai >sejtések<, lapulnak. És akadnak ilyen tünetek, nyomok.

Akinek ma szláv kérdésre fog a füle a régészetben, a történelemtudományban, az holnap az ősemberre fog hivatkozni: >Már Paleoathropush<"

Akinek a "finnugorizmusra" fog a füle - láthatjuk - szintén az ősemberre hivatkozik, és 11.000 éves saját paleoanthropusa is elővarázsolódik a papíron, mely- sajnos - nagyon türelmes.

De idézek egy adatszolgáltatóm- a már említett néprajzosunk, Tóth-Kuruc Márta- nekem küldött kéziratából is, és örülnénk, ha megbecsült régészünk - László Gyula - okulna az alábbi és szeretettel írt véleményből:

Amiben mégis van szemrehányni valónk László Gyulának, nem más egyéb, mint az, hogy tudja a finnugor eredeztetés képtelenségét, és mégis ott kalandozik valahol Közép-Lengyelország és az Ural-hegység közötti szvidéri műveltségben, ahelyett, hogy átlépne a Kárpátokon, hiszen a szvidéri műveltség közvetlen a Kárpátok északi és keleti peremén volt! Idézem Grahame Clark angol régészt >A világ őstörténete< című művéből: >Északra számos rénszarvas-vadászó csoportot azonosítottak a késő-glaciális időszakból, közöttük nevezetesen a hamburgi, ahrensburgi és szvidéri kultúrák hordozóit az észak-európai síkságon; az utóbbiak a Kárpátok északi és keleti lejtői mentén. (tehát nem Közép-Lengyelországtól az Oka folyóig!). Ennek ellenére, a mi kiváló régészünk arrafelé ballókál, amerre nékünk semmi keresnivalónk nincs."

Azt hiszem, az elmondottakkal kellőképpen bebizonyítottuk a finnugor származási elmélet minden hamisságát és főleg az ősemberig való visszavezetésének ötletszerűségét. Tettük ezt abban a reményben, hogy bizonyítékaink László Gyulánál is és mindazoknál a szaktudósoknál, akikben még él az igazságra való törekvés önérzete, megfontolásra és értékelésre találnak. Talán oly mértékben is, hogy a jövőben - minden ideologikus befolyástól mentesen - részt vesznek a magyarság igaz őstörténetének szakszerű feltárásában és tanításában.

Kérjük azon módszerünk követését is, mely szerint az "őshazakutatásban" az őshaza életterét kiszélesítettük. Vagyis a Kárpát-medencéhez csatoltuk mindazokat az élettereket, ahonnét a Kárpát-medencébe tömegesen bevándorolt és itt letelepedett népek, az előttük már ott kialakult kultúrák őseivel évezredeken át tartó együttélésben alakították ki a Kárpát-medence népi alakját. Feltétlen szükségesnek véltük az "élettérnek" ily módon való kiszélesítését azért is, hiszen ebben a kiszélesített élettérben- vagyis a Kárpát-medence és Közel-Kelet, valamint e két földrajzi területet összekötő térségben - az őskortól kezdődőleg, állandó ide-oda való népmozgás mutatható ki. Ez a népmozgás pedig a kultúrszint emelkedésével egyre erősebb lesz és a történelmi korszakokban már állandósul is. A történelem előtti összeköttetés azután a történelmi korok szent hagyománya lesz, mely a népregékben és mítoszokban fennmarad. Nagy értékű és igen megbecsülendő valósága e hagyomány-kincsnek az az ősgesztai hagyaték, mely a TARIHI ÜNGÜRÜSZ-ben fennmaradt, és néphagyományunk a "CSODASZARVAS MONDA"ként ismeri. E mondánk is egyesíti a Kárpát-medence és Közel-Kelet életterét és megerősíti ennek a hatalmas élettérnek az egynyelvűségét, hiszen a közel-keleti ADZSEM (Elam) "szarvasűző" népe talált olyan népet a Kárpát-medencében, akik "az ő nyelvükön beszéltek". A hagyomány is megköveteli tehát e két élettérnek "őshazai" egyesítését és ez - mint majd látni fogjuk- megold minden nehézséget, mely az Árpádi honfoglaló magyarságnak az "őstörténetünkbe" való beillesztésében eddig előállt.

Ebben a kiszélesített élettérben-már az őskortól kezdődően végbement népvándorlások azonban csakis úgy történhettek meg, hogyha a vándorló embereknek megvolt a nyelvük. Ha egymás értésére tudták adni szándékaikat, és a "nyelv" használata így életfeltételükké vált. Ne feledjük, hogy a kárpátmedencei Bükk-Szeleta-Gravetti műveltségfolytonosság kialakítója az "értelmes ember" (homo sapiens) volt. Mi lehet az "értelemnek" első megnyilvánulása- ha nem a beszéd? Elérkeztünk tehát vizsgálódásunknak ahhoz a fejezetéhez, amiben szeretnénk kifejteni álláspontunkat arra vonatkozólag, hogy milyen is lehetett a

Az indo-európai hajdani alapnyelvet feltételező indo-európai nyelvtudomány és a finnugor ősnyelvet ugyancsak feltételező hazai nyelvészet egyöntetű véleménye szerint, ezek az "alapnyelvek" a felső paleolitikum idejében, tehát az ősember korának végén keletkezhettek. Meg is szerkesztették a jégkorszak utáni Európa "nyelvi térképét", melyre ha ránézünk, nem szabad csodálkoznunk az indo-európai sovinizmuson. Ugyanis Nyugat-, Közép- és Kelet-Európában mindenütt már ott vannak az indo-európaiak és egy - természetesen az indo-európai "alapnyelv" is. Nyugat-Európában helyet adnak a proto-lappoknak és az ibero-baszkoknak. Közép-Európában csak ők vannak-illetőleg- csak és kizárólag az indo-európai alapnyelv. Kelet-Európában: északon a proto-finnugorok és délen a kaukázusiak nyelve. Ezt a kaukázusi alapnyelvet három összetevőre bontják: a proto-hatik. a proto-elámiák és a protourartuiak vannak Feltüntetve ős-alapnyelvként.

Tekintve, hogy Közép-Európában ezen a "nyelvi térképen" csakis indo-európai nyelven beszélhet az ősember, innen nem tudunk kiindulni. Már csak azért sem lehet ez a kiindulásunk egyik pontja, mert legújabban a nyelvtudósok teljesen felszámolták azt a hipotézist, hogy egy indo-európai "alapnyelv" létezett volna.

A finnugor "alapnyelv" hasonlóképpen sohasem létezett, és ezt elismerik a hazai finnugor nyelvészek is, hiszen Hajdú Péter állítja, hogy: "Nincsenek olyan szövegeink, melyek a finnugorság alapnyelvén szólnának hozzánk. Ennek következtében mind az alapnyelv szókészlete, mind nyelvtani szerkezete a maga teljességében és legapróbb részleteiben ismeretlen előttünk... Így legfeljebb az áll módunkban, hogy a nyelvtudomány eredményeit felhasználva próbáljunk rekonstruálni egy hipotetikus finnugor alapnyelvi szöveget." (Finnugor népek és nyelvek. Gondolat, Bp., 1962. 98. és 101. oldalakon.)

Nézzük és vizsgáljuk meg azokat, amik még elérhetők ezen a "nyelvi térképen". - Hattik, Elániak és URARTU-iak valóban léteztek. Saját nyelvükön írt nyelvemlékek tudósítanak történetükről és őseik is vannak. Itt a gondos nyomozás eredményes lehet. Vizsgáljuk meg tehát együtt e nyelvek népeit. Kezdjük a legfiatalabb elnevezésen. Derítsük fel, hogy kik voltak

Dr. Bobula Ida derítette fel legjobban ezt a történeti problémát, mely szerint az "urartu"-iak identitását ellenségeik érdeke homályosította el. Legjobbnak azt véljük, ha átadjuk dr. Bobulának itt a szót és idézünk "A Sumír-Magyar Rokonság" c. könyvéből (Editor Esda, Bs, As. 1982. 84-85. oldalakról.) "... kusiták. (nem semita és nem indo-európai) kulturális és politikai hatalmának egyik központja kétségtelenül átélte az Asszír Birodalmat, és ez a káld királyság volt a VAN-TÓ partján. Ennek a népnek az ékírásos feliratai csak nemrégen kerültek megfejtésre. (G. F. Lehmann-Haupt. Corpus Inscriptionum Chaldicarum. Berlin, 1928. 128-136. oldal.)

Történelmüknek legfőbb ismerője - Lehmann-Haupt-panaszkodik azon szokássá vált tévedés miatt, mely szerint ezt a népet - a legnagyobb ellenségük - az asszírok által adott néven urartuiak (urartean) nevezik. Ugyanő javasolja, hogy adjanak végre ennek a magas kultúrájú népnek, a Vanic, Urartean, Alarodian, Haldic. vagy egyéb - többé-kevésbé önkényes - elnevezés helyett olyan nevet, amelyet ők maguk használtak. Bebizonyítja azt a tényt, hogy ez a nép önmagát örökké >káld<-nak nevezte, s ennek következtében azt kívánja, hogy ők a saját nevükkel legyenek ismertek és elfogadottak. (G. F. Lehmann-Haupt: Armenien einst und jetzt. Berlin. 1911. és Von Aussterbenden Vorderasiatischen Sprachen. Annalecta Orientalia - Roma. 1935. 207. old.)

Johannes Fridrich a subarean és urarteanról írt, nagyszerű összehasonlító tanulmányában ezek rokonságát állapítja meg. (Zum Subarische und Urartischen Annal. Orient. 1935. 135. old.)"A fent idézett munkák adatai alapján tehát megállapíthatjuk, hogy az urartui nyelv tulajdonképpen a káld-ok (káldeusok) és a subarok nyelve, és csak önkényesen lett ez a nép és nyelv az asszírok által urartuinak nevezve. Ezekkel a valóságokkal már mélyebbre tudunk haladni a történelmi időszakokban, hiszen ékírásos agyagtábla létezik az i. e. 3. évezredből, mely arról tudósít, hogy a káld és a subar nép egy-azonos nyelvet beszélt, egy nyelven imádta az Istent. Prof Kramer közölte a fordítását a philadelphiai University Museum egyik táblájának, melyen ez van írva. (29. 16. 422. sz. tábla a Nippur Collectionból.) Mezopotámia őslakóinak is ezeket a "subar"-okat tartja, akik- szerinte - ős-Sumírnak az első civilizációját alakították ki. Ők voltak az első földmívelők, építők, az első halászok, ácsok, kovácsok, kőmívesek, bőrmunkások, fazekasok stb. (N. S. Kramer: The Sumerians, their History, Culture and Character. Chicago, 1936. 40. oldalon.) Egy másik könyvében közöl egy térképet is, ahol a subar nép országát a Tigristől a Káspi-tengerig tünteti fel. (Sumerian Mithology. Harper. 1961. 7. old.) Özönvíz előtti népnek mondja őket.

Káldeától Ister-Gamig c. könyvem II. kötetének 221. oldalán közlöm az Ashmolean Múzeum 1924. 475. számú agyagtáblájának ékiratos másolatát, amelyen ugyancsak az "egynyelvű" országok vannak felsorolva. Itt "subur" mellett szerepel HA-MAZI-KI is. (A 6. sor utolsó jelcsoportja ez.) Általában azt szokták mondani, hogy ez a "HAMAZI" a Zagros-hegység keleti oldalának egyik területe, de a jelcsoport jeleinek tartalma egészen mást mond. Ugyanis: "ha" : hal, "ma" : hajó. "zi" : élet és "ki" : ország. A jelcsoport tehát olyan területet fejez ki, ahol "hajóval halászó élet" van. Ez pedig nem lehet más, mint a Káspi-tenger vidéke, tehát a Káspi és Aral térség, hiszen szintén van ékiratos bizonyítékunk arra, hogy a mezopotámiai URUK város és a Káspi térségben lévő ARATTA város uralkodói szintén "egy nyelven" leveleztek egymással, és mind a két helyen az Isten-Anya - INNANA - kultusza volt követve, mint a vallásos hiedelem megnyilatkozása. A legrégibb sumír mítosznak éppen prof. Kramer adta azt a címet: "ENMERKAR és ARATTA királya". (Megnevezett könyvem 206. oldalán láthatjuk, hogy Aratta királya is "subur".)

Ebből a rövid történelmi nyomozásból máris azt az eredményt kapjuk, hogy Mezopotámia és Közép-Ázsia népei, az i. e. 4. évezredben egy-azonos nyelven beszéltek. Az egynyelvűség azonban kiterjed az említett két térség között lévő hegyvidék lakóira is, akiket ezen az "egy nyelven" (mai sumír) KUR-i névvel különböztetnek meg a síkvidékiektől. KUR : "hegy". KUR-i pedig "hegyi". KURRITA, vagy HURRITA néven ismeri őket a szakirodalom, ahol rokonosítva vannak a "subar" és az "urartu"-i néppel. Látjuk tehát, hogy tulajdonképpen az elnevezésekkel történő körbeforgással van dolgunk éppen azért, mert ezeknek a népeknek a nyelve tulajdonképpen folyamatos nyelvfejlődést mutat, hiszen sokszor 1-2000 év különbség van egyes megvizsgált nyelvemlékek között. - Így azok egy-azonos nyelv különböző időben leírt fejlődési fokozatai vagy nyelvjárásbeli különbségei. Mivel egyik változatát sem lehet besorolni sem az indo-európai, sem a semitának nevezett nyelvekbe tehát megmaradnak a "hasonlatosság" nagy ismeretlenségében. Az igazságot kereső szakemberek azonban azonosítják őket, és "egynyelvűnek" vélik a különböző név alatt szereplő népcsoportokat.

De haladjunk tovább a "subar-subir" nyelv és nép kutatásában. Még senkinek sem jutott eszébe, hogy egy alapos tanulmányban felderítse mindazokat a történelmi, népi és- talán azt is mondhatjuk, hogy - nemzetpolitikai tartozékokat, melyek ennek az elnevezésnek használati értelméhez kapcsolódnak. Ugyanis az i. e. kb. 2300 körül keletkezett "aggade" (akkád) uralkodója - SARRUGIN (SARGON) - ékirataiban találjuk meg legelőször a SUBARTU kifejezést, az ő "királyi címében". Az előtte lévő sumír királyokhoz hasonlóan, Sargon is magát a "négy világrész urának" nevezi, és ebben a "négy világrészben" SUBARTU az északi területeket és azok népét jelöli. Ezekből az ékiratokból nem tudjuk megállapítani, hogy mit is jelent valójában SUBARTU-a sumír "fül" szerint. Dr. Bobula úgy értelmezi, hogy subar : szabad és tu : születni. SUBAR-TU tehát annyit jelent, mint szabadnak született. Ezt igazolni vélik a későbbi akkád írású és nyelvű ékiratok. Ugyanis ezekben subar, sabar ékjelekkel írják a rabszolgát. Így az írásban is igazolódik prof. Kramernek az a kijelentése, amit a sumír-akkád nép egymással szembeni életére vonatkoztat, mondva: "Korai Mezopotámia történetét manapság úgy nézzük, mint két különböző fajtához tartozó népcsoport elkeseredett, halálos harcát." (Id. m. 288. old.)

Megerősíti prof Kramer véleményét a többi szakember is. A több nyelven és sok kiadásban megjelent egyik könyv is éppen ezért közli azt, hogy "SUBARTU kifejezés alatt a nem semita nép és annak északi területei értendők". (Cassin/Bottéro/ Vercoutter: Die Altorientalischen Reiche, Fischer, 1965. Fr.a.M.) Az élet-halálharchoz csatlakozik az ideológikus küzdelem is, ami abban az időben a semita-akkád népnek abban a törekvésében nyilvánult, mellyel meg akarta szerezni mindenképpen a nem semíta sumírok tudáskincsét. Első lépés ebben az ékírás kisajátítása volt, de bizony jó 500 év telik el addig, amíg - már Hamurabi korában-az akkádok hajlító és nem ragozó nyelvére sikerül megfelelő ékjeleket szerkeszteni-természetesen a tökéletes rendszerű sumír ékírás alapján. A "harc" tehát az értelmi síkon is folyik, és a sumír értékek ellenkező értelemmel kerülnek át az akkád nyelv és akkád ékírás használatába. Ennek első példája a már említett "subar, sabar" kifejezésnek "rabszolga sorsra" való juttatása. Ha azt vesszük azonban tekintetbe, hogy a régi képírásos és "archaikusnak" nevezett vonalas írású sumír szövegekben miképpen szerepel a SUBAR név, érdekes eredményekre jutunk.

SUBAR... előfordul a legrégibb képírásban, és jelentése: "jövőbe látó pap". Labat szótárában szerepel ékírással is átvéve a neoasszír és kassita ékiratokból. (L, 181/182.) De ott kiejtése nem SUBAR, hanem A-ZU (talán a régi magyar NÉZŐ ősi formája). Jelenti a "jövőbe látást" is.

Érdekesebb azonban az az ékjel, melyet ugyancsak megtalálunk a legrégibb sumír írásokban, és ez a SU (L. 545.). Jelentése: védelem, oltalom, tökéletesség, felsőbbrendűség. Ezt a semita akkádok átvették azonos értelemmel és ékirataikban "dingir SU"... nem más, mint vallásuk szakállas istene, MARDUK.

Igen fontos magyarázatot ad ez az ékjel sok - és talán eddig nem kellőképpen értékelt - történelmi adatra is. Pl. most tudjuk csak megérteni Strabo (i. e. 1. században élt) tájföldrajzának azt a kijelentését, hogy az ő idejében:

A Káspi-tengertől délkeletre azok a szkíták élnek, akik a SU törzshöz tartoznak." (Geographia Vol. ll. ll. szak. 2. jegyzete.) Ezzel a "SU" szóval képzett "su-bar" fejlesztés jelenti a "védelem, felsőbbrendűség mását" (L. 84.), és a "bír vagy pír" ékjel (L. 381.) csatolásával a "su-bír" pedig az "örök védelmet". Így kell értelmezni a sumír felfogás szerinti elnevezéseket. A történelmi idők folyamán azonban már legtöbbször subar és sabír (szabír) alakban találjuk meg e népnevet. Herodotos pedig már sa-pír elnevezést használ, és e sorok írója úgy véli, hogy ez a helyes. Ugyanis a Kárpát-medence-Közel-Kelet élettér legrégibb írásában - mint nyelvemlékben - is ilyen formában látjuk.

Itt a Tatárlakán talált és égetett agyagból készült amulett írására gondolok, amely - mint "nyelvemlék" - bizony igen felborzolta az indo-európai felsőbbrendűséget hirdető és vezető állásban lévő tudósok érdeklődését. Felháborodásuknak is kifejezést adtak, hogy a "barbárok" Kárpát-medencéjében találták meg az emberiség első írását, mert ez annyit jelent, hogy "a történelem a Kárpát-medencében kezdődik". Az "elsőséget" a C-14 vizsgálatok eredménye mutatta, mely szerint ez a tatárlakai amulett majdnem kétezer évvel megelőzi az első mezopotámiai - és eddig legrégibbnek elismert - írásokat.

A IV. fejezetben részletesen foglalkozom ezzel a témával. Itt csak prof. Sinclair HOOD véleményét közlöm, aki hiába ért el hatalmas eredményeket Knossos kiásásával, tudománytalan és az indo-európai sovinizmus által sugallt érveléssel óhajtja ennek a tordosi kultúrkörhöz tartozó tatárlakai írásnak értékét csökkenteni. Indokolatlan végkövetkeztetésének magyar fordítását írom: "...a tartáriai táblák a balkáni őstörténet egyetlen különlegességét képezik. Váratlanul jelennek meg vakmerő ellentéteként annak a barbár háttérnek, ahol e táblák elkészítése után is hosszú ideig ez a barbár életforma uralkodott, mely nem teszi lehetővé az írás meghonosodását. Lehetetlenségnek látszik, hogy a Balkán Újkőkora volt az a miliő, melyben az ember eljutott az írástudás fokáig." (S. Hood: "The Tartarian Tablets", Scientific American, 1968. March. 30-37. old.)

Akármilyen furcsának is minősíthető prof. Hood "tudományos" véleménye, a lényegen nem változtat. A lényeg pedig az, hogy a mi kutatásunkban, amikor a Kárpát-Közel-Kelet-Közép-Kelet nagytérség ősnépének ősnyelvét keressük, az i. e.-i KŐRÖS kultúrkörbe (i. e. 5500) tartozó TORDOS mellett előkerült az a "nyelvemlék", mely az "ősnyelven" szól hozzánk. Benne pedig felfedezzük azt a népnevet, mely a Kárpát-medencei ősnépet összekapcsolja az Álmos-Árpád-i magyarsággal. Ez a népnév pedig a SA-PÍR... szabír. Bemutatom prof. Hood táblázatát, ahol a nyelvemlékek írásjeleit összehasonlítja. Itt utolsó sorban láthatjuk a SA-PÍR népnevet Mezopotámia-Knossos-Kárpát-medence térségében, teljesen azonos formában.

Az első jel: SA (L. 352.), jelentése: "orca, arc".

Itt van tehát leírva legelőször (i. e. 5200) a SA-PÍR vagy SA BAR népnév, mely "naparcút", "istenfényű arcút" "napbarnított arcút" jelent. Csak az csodálkozhat vagy hitetlenkedhet ezen, aki nem ismeri az ókori népek hagyományait, ahol a megszemélyesített és képekben ábrázolt istenek, istenfiak mind-mind sötétbőrűek-tehát "naparcúak" voltak.

Érdekes az; hogy az indo-európai őskutatás - Hood minden lesújtó véleménye ellenére - egyre jobban igyekezik besorolni a tatárlaki táblákat a saját őstörténetébe. Megfejtésének lehetőségét azonban éppen úgy mellőzik és tagadják, amint a mai hazai "finnugorista" szemlélet teszi.

Az indo-európai szakkörök igyekeznek e táblákat a DUNA I. kultúrkörhöz csatolni, és így ők azok, akik megcáfolják prof. Hoodot a "Balkán"-hoz való illesztés szándékában.

A radiocarbon megállapítás alapján végzett kormeghatározásokat nagyszerűen ismerteti prof. Andrew E. Rothovius ("'The Oldest Civilization in the World", FATE 1976), amikor a "danubian" civilizációt fedezi fel a legrégibbnek. Összefoglalásának 40, oldalán a jugoszláviai Lepenski Vir és a tatárlakai (Tartaria) táblákat említi, mint ennek a kultúrának s egyben a legősibb civilizációnak "írásos" hagyatékait. Idézünk munkájából: "Both of these finds were briefly headlined in the world press but soon forgotten. Scholars, however, headed by Dr. Colin Renfrew of the University of Sheffield in England and Dr. Marija Gimbutas of the University of California at Los Angeles, were greatly excited. The Lepenski Vir and Tartania discoveries became doubly important in the light of the recalibrations of radiocarbon datings worked out in the late 1960's by Dr. Hans E. Suess of the University of California at San Diego.

Majd a következő oldalakon kétségtelenül leszögezi a tatárlaki leletek korát- mondva: "To this period belong the Tartaria Tablets, now dated from their associated organic remains to about 5200 B.C, whose script we cannot and probably never will be able to read."

Egyetlen tévedése erre a leletre vonatkozólag az, hogy mégiscsak elolvastuk a tatárlaki írást, és annak szövege éppen azt az érdekességet is megfejti, hogy miért találtak annyi sok istennő szobrocskát ezen a helyen...? A tatárlaki amulett szövege felel erre a kérdésre, mert az akkori embernek imádságát tartalmazza a táblácska szövege, és ez az imádság pontosan az "anyaistennőhöz" van intézve. Kétségtelenül tehát egy amulett ez a táblácska, melyet az elégetett ember a nyakában viselt életében.

De a kormeghatározást igazolják a Tatárlaka környékén található települések, melyeket a szakmai kiértékelés a "Tordos kultúrkörbe" sorol, és ez a tatárlaki amulett is "TUR-DIS" (TORDOS) oltalmazójához fohászkodó imát rejt. A Tordos-kultúra pedig a mellette talált KŐRÖS-kultúra része és azzal mutat azonosságot minden lelete. Ezt a kultúrát pedig már igen kiértékelve és kormeghatározással találjuk az UNESCO által kiadott nagyszerű munkában (Woolley & Hawkes: The Beginnig of Civilization), ahol a MAP VII. együtt tünteti fel TORDOS-t és ERŐSD-őt, mint az i, e. 5500 évre datált KŐRŐS-kultúra lelőhelyeit. "Oltenian" népnek nevezi ezt a kultúrát kifejlesztő és már városokba települt népességet, akikről azt állapították meg, hogy: "They lived porched houses of megaron type furnished with domed clay ovens and their roff gables embellished with ornate finials." (p. 251.)

Ily magas kultúrájú népről, mely csaknem 2000 évvel a sumerek előtt már ily településekben élt - feltételezhető, hogy írni is tudott. És ÍRT! Miképpen pedig a tatárlakai (Tartaria) táblácskák mutatják, írt már az eddig legrégibbnek nevezett ős-mezopotámiai és ma sumernek ismert nép írásbelisége előtt jó "ezerötszáz" évvel hamarább. Tehát a "történelem" Tatárlaka írásával kezdődik.

Sokat kellene foglalkoznunk az emberiség első írásával, hiszen az Isten ezt is nekünk adta. Talán jobban kellene megbecsülnünk, mert az elmondottakból észrevehetjük az indoeurópaiak sejtését is, ami abban a szorongásban jut kifejezésre, hogy "csak a magyarok meg ne fejtsék"! Őstörténetünk kutatásában részletesen kellene foglalkozni vele, hiszen az "ősnyelv" kutatása itt nem hipotézisen alapul, hanem "nyelvemlék" mutatja.

Hát az írás megvan. De mit mond...? Milyen a nyelve az írásnak, és talán mondjuk így... milyen az emberiség első nyelve az emberiség első írásában...? Az indo-európai tudósok már előre látják azt a nekik elképzelni lehetetlen, de elfogadni még lehetetlenebb - "lehetőséget", hogy a tatárlaki tábláról megfejtett ősnyelv a Kárpát-medencei őshonosság hangsúlyozásával - a Kárpát-övezet magyar ethnogenezisének kezdetét és kialakulásának egyik részét is ide - a Kárpát-medencéhez - köti. Ugyanakkor azonban a közel-keleti térséget is véglegesen ide kapcsolja, és a mezopotámiai agglutinatív nyelvi kultúrközpontnak Közép-Ázsia területén található nyelvekre gyakorolt hatását nem "hatásnak", hanem az ősnyelvből történt differenciálódásnak értelmezi. Ez pedig nem más, mint a Kárpát-Közép-Ázsia Közel-Kelet nagytérségben már az őskortól beszélt ősnyelv dialektikus tagozódása. De még tovább is mehetünk a kiértékelésben. A nyelvtudomány módszere szerint- abban az esetben, ha az "ősnyelv szókincséből és grammatikai rendszeréből találunk azonosságot ehhez az ősnyelvi területhez kötődött élő, vagy íráshagyománnyal rendelkező nyelvekben - úgy ezeket az ősnyelvből fejlődött formaváltozatoknak minősíthetjük.

Ha a képírást jelentő szavakat összehasonlítjuk a legrégibbnek nevezhető magyar nyelvemlékünkkel - a Tihanyi Apátság alapító levelének ún. "magyar szórványaival" - nem idegen nekünk a szöveg, és néhány szavát egyeztetni tudjuk ide, de a sumernek nevezett nyelvhez- mindegyiket, és a ragozási sajátosságok azonosak.

De az "írással" már a történelem korszakába léptünk, és azt is hozzá kell mondanunk, hogy: "az emberiség történelme itt, a Kárpát-medencében, a Kőrös-Tordos műveltségben kezdődik!"

Ezek után feltesszük az olvasónak nagy kérdésünket: hogy nevezzük ezt a megtalált ősnyelvet...? Nem fog a nagyvilág "tudománytalansággal" illetni bennünket, ha PROTO-MAGYARNAK mondjuk...? És a nagy, hatalmas térséget nevezhetjük-e Kárpát-SZABÍR-nak...? Tudom, hogy új gondolatok ezek, de az új történések mindig új kifejezéseket szülnek. Vagy talán nem is újak a kifejezések, hanem csak az "értékük" nagyobb, mert az igazságra támaszkodnak. De sokaknak fáj az igazság. Érdekes azonban, hogy az őskori viszonylatban teljesen lehetetlen kibontakozású "proto-urartui" kifejezés ellen senki sem tiltakozott. Most az a kérdés, hogy nyissunk-e új fejezetet a "proto-elámi" és a "proto-hatti" irány tárgyalásának?

Ha arra gondolunk, hogy a tatárlakai amuletten lévő írásnál régebbi nyelvemléket nem lelünk sem a proto-hatti, sem a proto-eláni és eddig csak feltételezett ősnyelvek kialakulásával kapcsolatba hozható területeken, akkor egyelőre feleslegesnek látszik minden további kísérletezés. Ugyanis jobb és elfogadhatóbb eredményre nem juthatunk.

A tatárlakai írás azonban összekapcsol minket a katti és az elami nép - kétezer évvel később lett - nyelvével, éspedig a mezopotámiai - ma sumírnak nevezett - nép írásemlékeiből megfejtett nyelvvel. A kattik és az elániaknak legrégibb írásemlékei is a sumír ékírás termékei. Ezek a körülmények pedig minden feltételezés határán túlmenően - azt a következtetést jogosítják, hogy ezek a népek is beletartoznak az általunk felderített nagy élettér egynyelvűségébe. Eddig ugyanis a nyelvtudósoknak az a csoportja, mely az emberiség ősiségében az "elsőszülöttség Jogát" az indo-európaiaknak akarja juttatni, mindent elkövetett, hogy az összes kaukázusi nép szájából indo-európai beszédet varázsoljon elő. Azonban minden erőlködés hiábavaló volt, hiszen a ragozó nyelvek nem illeszthetők be a hajlítók családjába és az összes - legrégibbnek nyilvánított nyelvemlékekről bizony ragozó rendszerű nyelvet olvastak el, amivel az indo-európai nyelvészek nem tudtak mit kezdeni. Kiragadtak tehát egyes szavakat az ősnyelvből és azt "hasonlítgatták" saját nyelvükhöz.

Itt pedig meg kell említenem egy oly - szinte mesébe illő történetet egy cseh nyelvészről, kinek fejét az indo-európaiak babérkoszorúja díszíti. A neve HROZNY. Szerencséje: hogy tudott magyarul. Ez a Hrozny foglalkozott a mai Törökországban kiásott ékiratos táblák megfejtésével, és ezt azzal a céllal tette, hogy azokon megtalálja az indo-európai nyelvek ősét. Hosszas keresés után végre talált egy szót: EKUT-ENNI. Erre az egyetlen szóra van felépítve az az elmélet, hogy a katti (hittita) nép indoeurópai volt. Hrozny magyarázata a következő: ENNI.. annyit jelent németül: ESSEN, tehát megvan a kapcsolat a német nyelvhez, mely indo-európai. De az ékiraton talált ENNI szónak semmi köze nincs a magyar nyelvhez. Tiszta véletlen, hogy magyarul is úgy mondják az "evést": ENNI.

Sok idő telt el azóta, és - mint már említettük - megbukott az indo-európai "alapnyelv-teória". Most mindazokat a keleti népeket és nyelveket, melyeket be akarnak sorolni abba a nagy erőlködésbe, hogy saját őstörténetet szerkesszenek maguknak, egyszerűen "jafetita" népnek, vagy "jafetita" nyelvnek nevezik, a "semita" nyelvek elnevezéséhez hasonlóan.

Ebből az igyekezetből láthatjuk, hogy őstörténetünk kutatásában nekünk is be kell kapcsolódni a biblikus hagyomány szerinti szóhasználatba. Annál is inkább, mert erre minket a Mezopotámiában kiásott és ma sumírnak nevezett ékiratok kényszerítenek. Meg kell néznünk, hogy vannak-e

Csak az ékiratos nyelvemlékekhez tudunk nyúlni, mert ezek az egyetlenek, melyeken irodalmi szövegek találhatók. Egyetlenek, melyek történelmet is tudósítanak. Az eléggé hibás kronológia szerint az i. e. 4000-ig részletes történelem-írást adnak nekünk, az utókornak. Elsősorban a ma sumírnak nevezett nép által ránk hagyott ékiratokhoz kell nyúlnunk, mert ez a nép ránk hagyta - írásban - saját történelmét, leírva az uralkodók és hatalomra került városállamok neveit, de tudósítanak "őt" vízözön előtti város létezéséről is.

Tanulmányunkba nem illik most be ezeknek részletes kifejtése, de meg kell említenünk a szellemi néprajzba illeszthető azon hiedelmet, mely magyarázatot ad az őskori "anyaistennő" sok-sok és szintén őskori ábrázolására. Ugyanis ezen az ékiratos sumír agyagtáblán az "őt" özönvíz előtti város és uralkodójának, valamint uralkodási idejének leírása után, a következő szöveget olvashatjuk: "azután jött az özönvíz. Az özönvíz után az uralkodó hatalom ISMÉT az égből küldetett a földre".

Az "ismét" szó itt nagyon fontos, mert egyrészt azt jelenti, hogy az özönvíz előtt is már úgy hitték az emberek, hogy az égiek küldötte uralkodik a földön. Ez visszavetíthető arra az őskori hiedelemre, mely a termékenységet tartotta a földön égi uralkodásnak, és az életadást hitte a legnagyobb hatalomnak.

Az "ismét" szónak azonban ma már ideológiai vonatkozása is létezik. Ugyanis, ha ezt az 5000 éves szöveget az "ismét" szó nélkül írjuk le, így: "az uralkodó hatalom az égből küldetett le a földre" - tápot adunk arra, hogy a világuralomra törekvő hatalom vagy hatalmak egyike - mint jövendölést vagy isteni kinyilatkoztatást - saját magára vonatkoztathassa. E sorok írójának akkor ötlött eszébe ez a gondolat, amikor prof. André PARROT "SUMER" c. hatalmas albumának 96. oldalán közölt szövegben észrevette az "ismét" szó hiányát. Szolgáljon tehát ez a példa is arra, hogy a magyarság jobban becsülje meg a sumíroktól eredő hagyományt, hiszen ez nem más, mint a magyar nép nimrudi őshazájának írott történelme.

Ez az ékiratos hagyaték ugyanis a "jafet" és "sem" szavakhoz ragadt bibliai neveket nem ismeri. Tehát" semita nyelv" vagy "jafetita nyelv" és "nép" elnevezésekkel nem lehet a történelem előtti korokba hatolni vagy azokat történelmi meghatározásoknak minősíteni. Ezeket csak azért használják a "nem ragozó" nyelveket beszélő népek szakemberei a saját ősiségük terminus technikusaiként, mert jól tudják azt, hogy a Kaukázusból kiáradó és "ragozó" nyelvet beszélő ősnép - ma mitológiának nevezett-vallási hiedelmében önmagát HOS-KUS néven nevezte.

A bibliai hagyományt a zsidók a babilóni fogságban "szerkesztették" a káldeus ékiratokban megismert és tőlük merőben idegen káld nép hiedelméből és a saját érdekük szerint átalakítva - saját kánonjukba illesztették. (Ezt írja Sir Leonard Woolley: ÚR in Chaldea c. könyvében és Gyrus GORDON: The common background Greek and Hebrew civilizations c. munkájában.)

Krónikáink és ősgesztáink Nimrudtól indítják a hunok és magyarok etnogenezisét. Nimrudot a Biblia is említi, mint hatalmas birodalomnak a királyát, és így nyilvánvaló, hogy ő csak ennek a Kaukázusból kiáradt ősnépnek az egyik uralkodója lehetett.

A Bibliában előforduló neveket tehát meg kell keresnünk a bibliai kéziratok előtt sok ezer évvel előbbi nyelvemlékeken, és itt meg is találjuk őket. Ezek a "nyelvemlékek" pedig nem mások, mint az írásos sumír agyagtáblák, melyeket a 4. évezred második felétől kezdődően (i. e.) Mezopotámiában találunk. Itt bemutatom az i. e. 3. évezred közepe táján uralkodó sumír király - LUGALZAGGISI - ivópoharának felírását.

Itt fogalomjegyekkel írottan, a következő szöveget olvashatjuk:

A 24. és a 25. (bekerített) sorokban: DINGIR NAP KUS-A.., a NAPISTEN KUSA. (Káldeától Ister-Gamig I. c. könyvem 186. és kk. oldalain bőven kifejtem ennek a szövegnek Nimrudhoz csatolt vonatkozásait is.)

Ebben a szövegben előforduló "kusok fia" kifejezés kétségteleníti azt, hogy a KUS fogalom feltétlenül népelnevezés. De ezt megerősíti a Biblia is, mert az Édenkert leírásakor, az Édenből kijövő egyik folyóra vonatkozóan így ír: (Gén. 2. 13.) "A második folyónak neve pedig Gihon: ez az, mely megkerüli az egész KUS földet."

(Érdekes megjegyezni a bibliai szövegre vonatkozóan azt, hogy még az Isten nem teremtett embert, de KUS-föld már létezik.) Tehát a biblikus hagyomány ismeri a "kusokat". Itt most az nem érdekes, hogy a Biblia Noétól származtatja a KÁM-KUS-NIMRUD-ot, mert ez a leírás a régi sumír-káldeus hagyatékból ered, ahonnét a héberek kisajátították. Az Édennek a KUSOK földjével való azonosítása azonban azt látszik igazolni, hogy a ma sumírnak nevezett Káld-KUSOK hiedelemvilágában ugyanaz az őshaza-tudat élt, mint amit Gábori Miklós ma az emberiség kaukázusi melegágyának nevez, ahonnan Közel-Kelet és Közép-Európa is benépesedett.

Annak a sumír fogalomjegynek az értelmezésénél azonban, melyet a mai szakemberek KUS értékkel ejtenek ki, a biblikus szöveg hatása észlelhető. Ugyanis a mai sumírnak nevezett Káld-Kusok nevüket (mellyel népüket nevezték) feltétlenül arról a szárnyas KOS-ról kapták, mely a hiedelemviláguk szerinti "teremtéstörténet"-ben őket a Tudás Fájához vezette. Vallási kultuszuk szent állata is a KOS, melyet Sir Wolley ásott ki UR városában, aranyból és lápiszlazuliból készített csodás formájában. Igazság szerint tehát: ha a "szent állat" neve KOS, akkor a nép neve is ugyanaz, vagy KUS mind a kettő. (Sajnos a mai sumír szótárak segítségével ezt leellenőrizni ma nem tudjuk, mert a sumír hangállományt- a magyarul nem beszélő megfejtők - a semita-akkád szövegek alapján állították vissza, és a semitáknál nincs "O" hang, csak "U". Így a sumír szószedetek is hiányolják az "O" hangot- annak ellenére, hogy hangtanilag az "O" előbb keletkezik, mint az "U" és az "U" is az "O" hang családjába tartozik.)

Talán ezért is van az, hogy a klasszikus írók a KUSITA, KUSI népeket mind a két formában nevezik. Mondják KUS-I és KOS-I formában is. Fogadjuk el a gyakorlatban lévő KUSI, kusita formát, és a ma sumírnak nevezett nép hivatalos neveként. Mondhatjuk tehát, hogy: a kusita nyelvet beszélő kusita népek töltötték be a Kárpát-Közel-Kelet nagy életterét, és e népek ragozó nyelve csak tájszólásilag különbözött egymástól.

Természetesen nem a mai magyar nyelvből kell kiindulni, hanem a régi formából. Ehhez a régi formához pedig a szanszkrit is csatlakozik, hiszen Kőrösi Csoma Sándorunk már elvégezte a szanszkrit- magyar összehasonlítást, és azt ősnyelvünk egyik formájának ismerte fel. Kutatni kell a régi elnevezéseket is. Pl. a "TAHIRI ÜNGÜRÜSZ" azt a területet, melyet ma IRÁN néven ismerünk, ADZSEM-nek nevezi és Nimrud ősapánk birodalmához tartozónak mondja. Ez a név másutt ADZSA-M formában található. Érdekes véletlen lenne, hogy a szanszkritban ADZSA jelentése KOS...? ADZSA-M pedig... "a KOS földje", a "KOS országa".

Ezt a területet nevezik későbben Perzsiának - de csak akkor, amikor a perzsák ezt elfoglalják az 500 évig ott uralkodó pártusoktól, akik itt kialakították i. e. 256-tól i. sz. 260-ig azt a Birodalmat, mely Róma egyetlen legyőzője volt, A szakirodalomban IRÁN név alatt találjuk meg a legtöbbször, de a Bibliában neve ELAM. Az Apostolok Cselekedeteinek késői írója valószínűleg a szájhagyomány alapján írta le azt az esetet, amikor Jézus Apostolai a mindenféle országból összegyülekezett néphez szóltak (2-7, 8, 9). A szentíró a galileus apostolok igehirdetéséről úgy írja, hogy "minden nép a saját nyelvén hallotta a szavukat". -A Szentlélek csodájának minősíti ezt. A mai kutatóban, aki most a népek egynyelvűsége ügyében nyomoz, azonban egy nagyon valószínű "nyelvazonossági" esetnek a lehetősége mutatkozik meg, hiszen a hallgatók (mint a Biblia írja) "pártusok és médek, elámiták és kik lakoznak Mezopotámiában, Júdeában, Kapadociában, Pontusban és Ázsiában..." voltak.

Ezek mind beletartoznak az egy-azonos nyelvet beszélő Nagy Népbe. Megértették a "galileusokat", hiszen ők is Mezopotámiából lettek Palesztinába telepítve akkor, amidőn a "nagy asszír király" deportálta onnan az izraelitákat, és helyükbe Mezopotámiából vitt lakosságot. Az olvasó itt joggal megkérdezheti, hogy miért nevezi a Biblia ELAM-nak azt a területet, melyet a klasszikus hagyomány ADZSEM, ADZSAM néven ismer...'? A válasz egyszerű: "azért, mert a szentíró a saját, sémi hagyományaiból merített". Említettük az előbbiekben a sumír- akkád küzdelmet. Ez természetesen a kulturális síkon volt állandóan tapasztalható. (Még ma is.) Akkád nyelven nevezik ezt a területet ELAM-nak.

Káld-sumír neve megint egy perdöntő bizonyítékot szolgáltat.

Az ékiratokon ugyanis AN-SA-AN-KI ékjelekkel van írva. Itt a "SA" jele pontosan ugyanaz, mint a tatárlakai amuletten lévő SA-PÍR szöveg "SA" írásjele. AN-SA-AN-KI annyit jelent: "istenes égarcúak országa".

A történelmi hagyományokban eddig ilyen hatalmas párhuzamot sehol sem találunk, mint ebben az esetben. A Kárpát- medence "NAP-ARCÚ" - SAPÍR népének vallási hiedelmét találjuk meg Közel-keleten, az Adzsem-Elam-ANSAAN soknevű terület "ÉG-ARCÚ" népénél. Az őskorokig visszanyúló hagyományok ezek, melyek a kőkorszakokkal megkövesedtek az emberi lélekben, hogy aztán a fémkorszakok ékszerekbe, arany kegytárgyakba öntve ragyogtassák Isten felé a hiedelem erejét.

Visszakanyarodva kutatásunk tárgyához- mondhatjuk, hogy a Biblia segítségével - gazdagabbak lettünk a keresett "egynyelvűség" egy bizonyítékával, melyet a vallási hagyomány emberi öntudata emel a bizonyosság fokára. A mai materializmusból visszatekintve, csodálatos és szinte irigylésre ösztönző az a valóság, hogy a sok ezer éves, legendás múlt embere önmagát Istenhez hasonló "Isten-Arcúnak", "Nap-Arcúnak" hitte. A történelemnek kellene lenni életünk tanítómesterének.

Sajnos nem az, hanem éppen az ellenkező szerepet kapta a történészektől, akik saját kényük-kedvük szerint írják vagy közlik, és nagyon sokszor meg is hamisítják a múlt történéseit.

E sorok írója úgy véli, hogy nagyobb szeretettel kell fogadni a hirtelen felbukkanó "Isten-Arcúakat". Ugyanis, ha arra is kiterjesztjük elmélkedésünket, hogy mi indokolta náluk azt az elhatározást, hogy emberi mivoltukban, önmagukat Istenhez hasonlították - talán sokkal magasabbrendű "filozófiát" észlelünk náluk, mint amit a mai vallások a saját rozoga szekerük kerekébe törtek. - De haladjunk tovább a megkezdett történelmi nyomozásunkban.

Az ősnép ősnyelvének a keresésében, az i. e. 5200-ból származó tatárlakai tábla írásáról lefejtett szöveget a mai sumírnak nevezett káld-kusok nyelvével azonosítottuk, és a szintén agglutináló szanszkritig értünk. A Kárpát-Közel-Kelet nagytérségben Gordon Chllde azon meghatározásához, mely szerint: "a Kárpát-medencétől Mezopotámiáig-egyazonos nép települését látja" - mint régész, az "egynyelvűség" tételét is csatolhatnánk, ha az égei térség nyelvét ismernénk. Itt a kréta-mikénei műveltségnek-igaz már bronzkori, de eddig ismeretlen - írására gondolok. Nevezetesen a phaisztoszi korongra és a mínoszi lineáris A és B nevezetű írásokra. Bár ezek az i. e. II. évezred termékei, de minden "indo-európainak" nevezett görögség előttiek.

Pár évvel ezelőtt ZEBITSCH Herbert osztrák mérnök számítógépes eljárása oldotta meg ezt a nyelvi titkot. Megfejtette a nevezett írásokat, és megállapította, hogy a megnevezett írások: "ugyanazon a nyelven készültek, mely nem a görög nyelv, hanem egy eddig ismeretlen és egyelőre pelazgnak nevezett nyelv, mely az agglutináló (ragozó) nyelvek típusába tartozik. A jelek szótagokat jelölnek. A szótagok többségükben magánhangzóra végződnek, a ragozás pedig kizárólag elő-, utó- vagy szóközi ragokkal történik. A ragok mindig önálló szótagok."

A pelazgnak nevezett nyelv ismertető leírása tökéletesen ráillik mind a káld-kos-sumír, mind pedig a magyar nyelvre.

Zebitsch megfejtésével tehát igazolódik CHILDE megállapítása azzal a csekély módosítással, hogy A Kárpát-medencétől Mezopotámiáig települő egy azonos nép nyelve is azonos volt.

Az a káld-kos-sumír nyelvemlék pedig, melynek szövege elmondja, hol a mezopotámiai felsorolt népek - és köztük a SUBAR-SABAR-SAPÍR nép is - egy nyelven dicsérték az Istent, kiegészítődik a "nagy élettér" többi területeiről származó írásokkal ennek az "egynyelvűségnek" a bizonyítására. A "szabír" térség és benne az őshonos szabírság élettere a Kárpát-medencétől Észak-Mezopotámiáig szélesül. Ugyanis itt a "subarean"-nak nevezett szabírok már az i. e. 9.000 évben települve találhatók. (Bővebb felvilágosításra ajánljuk: BÍRÓ József: A Szabírok Őstörténete c. könyvet.)

Jézus tanítását már az i. sz. első században megismerte az Eufratesztől keletre eső - ma Közel-Keletnek nevezett - vidék. A 3. századtól kezdődően a páli teológiára alapított kereszténységnek nyitott utat az örménység. Ettől kezdve használja a bibliai népelnevezéseket. Így lesznek a káldeusok és a velük egy nyelvet beszélő népek mind "kosok". Lukácsy Kristóf ad ékes magyarázatot erre vonatkozólag, amint mondja, hogy a hun-magyar népek mind "kos" névvel vannak megkülönböztetve mindaddig, míg a görög írók nem kezdik el rájuk akasztani a "szkíta" nevet.

Tekintetbe kell vennünk azt is, hogy mindazokon a területeken ahová a római kereszténység ki tudta terjeszteni befolyását, a bibliai teremtés történetével indult az emberiség őstörténete.

Tekintve, hogy KUS KÁM fia volt- az egyházi szeretetből ki vannak rekesztve az összes "kusita" népek. A "semiták" és "jafetiták" kedveltek. Talán éppen ezért használják szakkifejezésként az embertanban és a nyelvészetben is ezeket a jelzőket, hogy a szimpátiát előlegezzék és az esetleges feltételezések elfogadását biztosítsák.

Pontosan ellenkezőjét tapasztaljuk mindkét tudományágban akkor, ha "kusita", "kosi", "kusi" népeket említünk.

- De hagyjuk a bánatot, hiszen felszámoltuk már ezt a hazug finnugorizmust. haladjunk tovább múltunk érdekességeinek feltárásában. vegyük fel az elkezdettek további gombolyítását... és állapítsuk meg, hogy a Biblia emberektől való származást ír.

Ezért találjuk az i.e. IV. évezredből, URUK városból származó és eddig legrégibb kultikus váza díszítésében a KOS-t, mint az oroszlán előtt haladó "vezérállatot"

Azt is meg kell tanulnunk, hogy az EM-BAR szóban az EM káld-sumir nyelven "istennőt, nagyasszonyt" jelent és a BAR (PAR) a "párját". EM-BAR kifejezés alatt tehát az első "kosi emberpár" értendő.

NIMRUD nagykirály volt a "kusi nép" első tanítómestere. Azért maradt róla annyi rege, mítosz és hagyomány. Jó, ha megismerjük a klasszikus írók hagyatékát Nimrudra vonatkozóan. Ezért az alábbiakban közlöm munkatársam - OLÁH Imre - kutatási adataiból a legfontosabbakat. "A hagyomány szerint Nimrud után egy Turás nevű uralkodó foglalta el trónját: "Nimrod successit Thuras...", írja az alexandriai krónika. Tehát, mint látjuk, már jóval a semiták előtt, Asszyriát régen Atturának nevezték. A csillagvallás istenkarában Turást a Mars bolygó jelképezte. (Különös, ha belegondolunk, hogy a mongolok nyelvén Buda ugyancsak a Mars bolygót jelöli.) A görögök ezt a Marsot "Ares néven tisztelték. Az asszyrok Arest, Marsot nemzetalapítójuknak tekintették, kinek tiszteletére (épp úgy, mint később Mátyás király Budán) emlékoszlopot emeltek. Az Asszyr kalendáriumban ugyancsak Mars nevéről volt elnevezve az újév első hónapja is, sőt H. Rawlisontól tudjuk, hogy az asszyr királyok felségcímer gyanánt gyakran használták az "Ares" nevet, amely hajdani nyelvükön oroszlánt jelentett.

A klasszikus hagyományokból úgy tűnik, hogy Nimrud, miután utódjára hagyta Asszyriát (Atturát), keletre költözvén, egy újabb birodalmat alapított magának. "Et Cush genuit Nimrud, quippe cujus Historia esset notabilior, et magis particulariter recensezi mereretur. Is enim non tantum Assyriam, sed (ut videtur) Mediam et Persiam et Bactriam usque ad Indos sibi subjugavit, ibique propagavit Imperium."

Vagyis: "És Cush nemzette Nimrudot, akinek a története természetesen nevezetesebb és sokkal részletesebb tárgyalást érdemel. Ő ugyanis nem csupán Asszíriát, hanem (úgy látszik) Mediát, Perzsiát és Baktriát is hatalma alá vette, egészen az Indusig, s ott kiszélesítette a birodalmát..

Tehát Atturából elindulva, Nimrud birodalmának központját Perzsiába, a hajdani Evilátba helyezte át, és tényleg a hagyományok Perzsia első honfoglalóit mindig kusoknak nevezték.

Hyde, a klasszikus keleti hagyományok jó ismerője ezt írja; "Persia est Agjem... et in omnibus orientatium libris, tam Persia..., vocantur Agjem." vagyis Perzsia, Adzsem... és minden keleti forrásban ezt a Perzsiát... Adzsemnek hívják.

Ad vagy Aud névről, amelyről a történelem előtti Adzsem birodalmat elnevezték, csak annyit tudunk, hogy valamikor egy kimagasló történelmi személy neve lehetett. (Donelly szerint Ad a bibliai Khám patriárka dédunokája volt, ennek fia Sed-Ad, Arábiát és Irakot hódította meg. Hasonlóan az arab történészek is úgy tartják, hogy ez az uralkodó a történelem előtti Arábia [Khus] ura volt, akinek leszármazottja a legendás hírű Dahak [Dahaj] viszont Perzsiát uralta.)

Hogy ez az Ad vagy Aud valamikor egy igen ősi keletű személy neve lehetett, az kétségtelen, de mindaddig, míg Higgins meg nem fejtette, kiléte sokak előtt ismeretlen volt.

Innen eredt tehát az Adzsem elnevezés is, amely Khus földjét, Scythiát, és később Kézai Simon idejében már Perzsiát, Eviláthot, s ma pedig Khuzisztánt jelöli.

A történelmi földrajzhagyomány Kaldeát hajdan Erák, Irák néven ismerte. Ez az Erák-Kaldea viszont két részre, egy külső és egy belső területre oszlott. A belső, vagyis a nyugati terület foglalta magába Turánt, ahova Média és Párthia is tartozott.

Ezt a területet egyszerűen Éráknak nevezték, csak később lett Irak, majd végül Kyrkánia belőle. A Perzsiába eső keleti, vagy külső területnek Erak-i Adzsem vagy Külső-Adzsem volt a neve.

Az iráni őshagyományokat őrző "Dabistán" című történelmi munka elbeszélése szerint, Iraki-Adzsem vagyis Ó-Irán történelme során 14 olyan oroszláncímeres papkirály uralkodott, akiket papi hivatásuk folytán elért kiemelkedő érdemeikért, a mágus vallásrend halhatatlan hírű prófétáivá avattak. Az óiráni papkirályok, az ún. Mah-Abad-ok sora a legendabeli Mah-Abad-dal, az adzsemi uralkodó dinasztia ősével, a mágus vallás megalapítójával kezdődőtt. Mag-Abad uralmának idejére egyedül a ".Desatir" című mágus-kánonban találunk utalást, "amikor ennek kezdetét a Kos-korszakának elejére, vagyis arra az időre teszi, amikor a bolygók fejedelme (a Nap) a Kos csillagképbe lépett".

Ennek az Erak-i Adzsemnek az ősisége beláthatatlan legendás időkre néz vissza. Muhmad bin Khavendas bin Mahmud, köznéven Mirkhond - ismert perzsa költő, oly fontosnak tartotta Adzsem történelmét, hogy azt a " Razut uz Szafa" című terjedelmes munkájában, hazája hírnevének öregbítésére, a perzsák történetét büszkélkedően, a legendás hírű adzsemi birodalom történetével kezdi. Ennélfogva a perzsa őstörténelem alapját is a szabír-hun, magyar hagyomány képezi. Amikor tehát Perzsia őstörténetét olvassuk, valójában Káldea-Erak vagyis az östuráni nemzethagyomány történetébe tekintünk bele. Számunkra tehát azért fontos Adzsem történelmének ismerete, mert ez a hely volt a hun-magyar nemzet ethnogenezisének színhelye. Itt uralkodott valamikor a legendás hírű Nimrud, akinek Kézai Simon mester krónikája szerint: "ott feleségétől, Enethtől két fia született, Hunor és Magyar, akiktől a hunok és a magyarok származtak. De az óriás Menrótnak - azt beszélik - Eneth mellett még más felesége is volt, akitől Hunoron és Magyaron kívül több fia és lánya született; e fiai s ezek utódai Perzsia vidékét lakták, testalkatra és színre a hunokhoz hasonlítanak, csupán beszédjük tér el kissé, mint a szászoké a thüringiaikétól.

Grandpierre K. Endre, őstörténetünket magába foglaló Tar-Ihi Üngürüsz ős-csodaszarvas mondáit elemezve, megállapította, hogy őstörténeti mondáinkat ugyancsak "egy olyan nép alkotta, amely Iránból Meotiszba költözött és Iránból magával hozta a mondát..."

Ez a szent hagyomány köti össze a Kárpát-medence "Nap-Arcú" (szabír népét az adzsemi "Kus-Ország" "Ég-Arcú"-akkal..., a "kusokkal". Egyetlen népe ma a világnak a MAGYAR, aki ily messze múltba néző hagyománykinccsel rendelkezik. Tekintettel arra, hogy Nimrud ősapánk létezését, birodalmát és hatalmát a Biblia is tanúsítja-mint legelsőt az emberi történetben -, érthető, hogy a bibliai elsőbbséget szolgáló vallások "ellenzik" a nimrudi hagyományok újraéledését és sokszor - a "fajgyűlöletig" érő ellenvetéseik károsak a magyarság életére.

Mindenkiben önkéntelenül felvetődik a kérdés, hogy miért van ez az egybehangolt ellenkezés...? Miért nem szabad a nimrudi hagyományt őrző és ma még élő "egyetlen" népnek - a magyarnak - ősrégi eredettudatának szellemiségét és gazdag hiedelmét bizonyítani, hirdetni és tanítani...? Itt azokra - a ma sumírnak nevezett - ékiratos szövegekre gondolunk, amelyekről leolvasható ennek az ősnépnek nemcsak a saját történelme, hanem azon vallásfilozófiai felfogása is, mely szerint a természet törvényeinek felismerése útján eljutott a Mindenható, Egyetlen, Hatalmas Isten-Erő felfedezéséhez. Az emberi Lélek érzete, annak Istennel való homogenitása pedig az istenfiúság kötelességeinek tudatosítását alakította ki benne. Ez az Istenfiúság volt aztán megalkotója annak az Isten-Tiszteletnek, ahol az Atya-Isten Napereje mellett helyet kapott az Isten-Anya - mint az örök Élet adója, az ősvallás Istenasszonya.

Nevezhetjük mindezeket a valóságokat, a kereszténységi terminológia szerint, "isteni kinyilatkoztatásoknak" is, de akkor azt is hozzá kell tennünk, hogy mindezek a "sumír isteni kinyilatkoztatások" sok ezer évvel megelőzik mindazokat a biblikus hasonlóságokat, amelyeket a judai-keresztény vallásfilozófia a jahvei nép kizárólagos tulajdonának tanít.

Valószínűleg itt kell keresni az ellenkezések gyökeret. Meglepő az, hogy pl. a buddhizmus vagy az indiai brahmanizmus hasonlóságai ellen sohasem emelik fel szavukat ezek a vallásfilozófusok, "finnugoristák", akkádisták, jafetiták, semiták vagy indo-európaiak. A sumír-magyar vonatkozások vizsgálata, nyelvi és származási összefüggések alapos és tudományos kutatása ellen azonban késhegyig menő harcba bocsátkoznak és minden eszközzel meg akarják szüntetni e kutatások és tanítások lehetőségét.

Aki tehát a magyar őstörténettel foglalkozik és a ma sumírnak nevezett "kusitákhoz", ezek ősapjához - MIMRUDHOZ - nyúl, számoljon a feléje szálló "antikusitizmus" mérgezett nyilainak érkezésével.

Minden negatív befolyás ellenére azonban kutatnunk kell őstörténetünket. Benne őseinket, eleinket. Őshazáink kultúrái, hagyományai, hiedelmei alakították ki és teremtették meg azt a formát és életfeltételeket, melyek végül is az árpádi honalapító magyarság útján váltak végső örökségünkké.

A kutatók munkájának azonos és egyakaratú útra való terelésének a szándékában elérkeztünk a kutatás legnehezebb szakaszához, melyben az "őshaza" kérdésének összekuszált fonalát kívánjuk egy szálba gombolyítani. A gondos szemlélődés már az eddig elmondottakból ís ki tudta következtetni alkalmazott módszerünket, amellyel ezt a témát egyes részleteiben és összetevő adataiban tárgyaltuk.

Az ősiség "életterének" kiszélesítését követelte meg az összefüggő adatsorok láncolata. Ez a sok őskori összefüggés, az emberiség első írásának a Kárpát-medencében való igen korai megjelenése (i. e. 5200), majd annak közel-keleti kapcsolatai, az "egynyelvűség" létezése a kiszélesített élettérben, azt a kellően indokolt javaslatot sugalmazta, hogy feltétlenül létezett ebben a "kiszélesített élettérben" egy hatalmas népség. Ennek az egy-azonos népnek pedig éppen a Kárpát-medencei tér felé való folyamatos és állandó gravitációja adta azt a jól megfontolt gondolatot, hogy ezt a hatalmas népet proto-magyar néven illesszük be őstörténetünkbe. Megfontolásunk indokolását-az őskorok idejére vonatkozólag - a "Kárpát-medencei Őshaza" c. fejezetben fogjuk elmondani, ahol is ennek a proto-magyarságnak őskori kialakulását ismerjük meg. Itt van az "eredet", a folyamatos fejlődés és az ún, etnogenézisnek a proto-magyarságra vonatkozó legrégibb fejezete. - De a "hatalmas, nagy nép", az egy-azonosságnak már a történelmi korokban is létező bizonyítékát is ide kell illesztenünk. Ugyanis így - átugorva az őskorból az árpádi magyarság etnogenézisének - a kiszélesített élettér ellenkező oldalán lévő - utolsó indulási helyére - KHOREZM-be, 10-15 000 év távlatában tudjuk ismét felfedezni az egy-azonos, hatalmas népet, melynek nevéről már teljes bizonyossággal elhagyhatjuk a "proto" megjelölést és már MAGYARNAK nevezhetjük.

Tolsztov - idézett könyvében - ezt a nevet a babiloni ékiratokon feljegyzett KU-MA-RIS-MA (Kumarizma) elarabosított formájának véli. Káldeától Ister-Gamig I. c. könyvemben foglalkozom ennek a névnek az etimológiájával. Az ott írottakhoz csak annyit kívánok hozzátenni, hogy az elismert és nagy tekintélyű orosz szumerológus - prof. Djakanov- egyetértett ennek a névnek a sumír hangzás szerinti elemzésével, mely szerint KHOREZM - KUMARIZMA ősi formája így állítható vissza - a nyelvtudomány törvényszerűségével: KU-MAH-GAR-RI-ES-MA.

Íme eljutottunk a "hatalmas, nagy néphez", de most már a történelmi korszakok idejében. Ezt az adatot ki kell egészítenünk még Tolsztov azon jelentésével, melyben közli, hogy a "magyar név a IX. század folyamán az ARAL-TÓ mentén bukkan fel". Előzőleg azonban hivatkozik a VI. századbeli bizánci írókra, akik ugyanitt "ugor" (ogor) népet említenek. A kiszélesített életterünk őstörténelmét - az "őshaza" kutatásában -tehát az életterek sorba vétele útján kell feltárnunk.

Éppen Khorezm történetével kapcsolatos tényadatokkal kell kiegészíteni majd az álmos-árpádi magyarság eltörökösített történelmében a nem finnugoros, hanem déli irányú származás igazságát. Ugyanis Tolsztov is hivatkozik arra, hogy a chorezmi uralkodóház és a Pártus Birodalom Arsacida királyi háza között közvetlen dinasztikus kapcsolatok álltak fenn. Tekintve, hogy mind a két uralkodóház azonos ősre vezeti vissza származását, a két uralkodóház ugyanazon gyökér hajtása. Tolsztov hivatkozik Sztrabónra (XI. 9.), aki arról tudósít, hogy "az Arsacidák megalapítói azoknak a daháknak a földjéről származtak, akik a MAIÓTISZ-TÓ (az ARAL-TÓ) mögött, vagyis azokon a vidékeken laktak, amelyek CHOREZM mögött, a Szir-Darja alsó folyásán terülnek el." (Tolsztov: id. m 126. old.)

Majd látni fogjuk, hogy eredetkutatásunkban míly óriási változást eredményez az a tény, hogy MAIÓTISZ (Meotisz) alatt nem az eddig véleményezett "Azovi-Tenger" vidéke, hanem az ARAL-TÓ értendő.

A felsorolt sok adattal elérkeztünk a kiértékelés lehetőségéhez. Tanulmányunknak ahhoz a fejezetéhez, amelyben álláspontunkat, mint IRÁNYELVEKET, lerögzíthetjük és egyben javasoljuk az eddigi kutatási részleteknek ebbe való illesztését. Az eddig fennálló nézeteltéréseknek összehangolását, vagyis az egy úton való haladást őstörténelmünk igazságának feltárásában.

Keressük meg tehát önhazánkat, vagy talán pontosabban őshazáinkat.

IV. A Kárpát-MEDENCEI ŐSHAZA

A magyar néphagyomány nagy ismerőjével - Istenben boldogult MAGYAR Adorjánnal - sok levelet váltottunk. Ő - szinte prófétai hittel - kitartott azon elgondolása mellett, hogy "nem jött a magyar sehonnét, mert a mi őshazánk a Kárpát-medence". Csak egyetlen ellenvetést tettem ebben a gondolatban akkor, amidőn azt kérdeztem tőle: "hogyan illeszted be a Kárpát-medencei őshazába nagy Árpád papkirályunk népének honfoglalását...?" Erre a kérdésemre azonban sohasem kaptam választ, pedig még kitértem a hun-avar honfoglalásokra is - megkérdőjelezve ezeknek mind a Kárpát-medencéből való eredetét.

Feltett kérdéseimre máig sem találtam választ sehol, és éppen ezért kell elválasztani a Kárpát-medencei őshazától a hun, avar és árpádi magyar népek eredet-kérdését. "A Kárpát-medencei élettér ősisége" c. fejezetben ismertettem az ÉRD-i. BÜKK-i és SZELETA kultúrák őshonos voltát. Itt most hangsúlyoznom kell azt a szándékot, hogy a régészek minden erőlködése arra irányult, hogy a Kárpát-medencei ősember, Homo sapiens, vagy "pre-sapiens"-ét a félvad neandervölgyivel azonosítsák. Így ugyanis könnyű volt (a finnugorizmus érdekében) egymástól elszigetelni az egyes őskori kultúrákat. Én is csak azt írom, amit Gábori Miklós mond: "nem szabad elfelejtenünk, hogy mi csak azokat a településeket találjuk meg, csak annyit ismerünk belőle, amennyit ma találunk. Nyolcvanezer évvel ezelőtt nyilván kiszámíthatatlanul több település volt... Senki sem hiszi el, hogy mondjuk a bükki Szeleta-kultúra embere egy-kétezer eszközt használt - még annyit sem - egy egész interstadiális korszakon át. De csak ennyit ismerünk. Ennyit találtunk meg az iparából. És hiába kis létszámúak ugyan ezek az embercsoportok, mert ugyanakkor a generációs váltás, forgás sokkal gyorsabb volt, mint ma. A paleoathropusok egyedi életkora biztosan nem volt több huszonöt évnél, hiszen azért olyan lassú a fejlődés, mert a tapasztalat átvétel és -átadás ideje sokkal rövidebb volt. Tehát talán úgy fejezhetném ki magam, hogy sok és kis átmérőjű fogaskerék sokkal gyorsabban forgott. Gyorsítsuk fel most kissé a fejlődés fogaskerekeit. A középső paleolitikum kultúrája szinte észrevétlenül, folyamatosan alakult ki az előzőből."(Id. m. 276. old.)

Ha pedig most összehasonlítom dr. Gábori azon munkáját, melyet Grúziában végzett, és "négy" barlang anyagának kiértékeléséből megállapította a Kaukázustól délre lévő őskorok folyamatos fejlődését - ismétlem, ha ezt a kiértékelést összehasonlítom azzal a szándékkal, ahogyan a magyarországi számos őskori telepek kultúráinak egybetartozását erőszakkal szétrángatják, akkor azt kell mondanom, hogy a szaktudósok tollát nem az igazság, hanem az ideológiai kényszer irányítja.

Ugyanis, ha a Tata-Érd-Bükk őskori leleteit Gábori Miklós "grúziai módszerével" értékeljük ki, láthatjuk, hogy: "a hévforrás melletti mousterian csoport található, igen fejlett mousterian kultúrával. Ugyanakkor levalois anyag is előfordul és nem kell több, csak a subalyuki és a Jankovich-barlang anyagát kiértékelni ahhoz, hogy ezekkel a mousterian típusú és igen fejlett formájú szerszámokkal (melyek között a "mousterian hegy" helyi specialitás és sehol másutt Közép-Európában nem fordul elő) megállapítsuk azt, hogy itt megtörténik a "váltás"... azaz a folyamatos átnövés a felső paleolitikumba, ahol már a kaparók, kettős kaparók, a miskolci szakócák, kések és pengék is bizonyítják a fejlődés őshonos folyamatosságát.

Aki a szakember lelkiismereti igazságosságával és a kárpátmedencei természetkörnyezet ismeretével értékeli ki a kárpátmedencei ősember hagyatékát, annak azt kell megállapítania, hogy az őskori kultúrák helyi, tehát őshonos fejlődésének szakaszai úgy kapcsolódnak egymásba, mintha nagy, vastag láncszemek lennének. Együvé vannak öntve. A középső és felső paleolitikum időszaka között semmiféle törés nincs ebben a folyamatosságban.

A sok ezer éves őskori és őshonos folyamatosság "állítólag" meg lett szakítva a keleti síkvidéki kultúrát magával hozó ún. "gravettiek" Kárpát-medencei letelepedésével. Ez a Kaukázusból eredő új népség úgy van beállítva a régészeti ismertetésekben, hogy "népvándorlásszerűen" jelenik meg a Kárpát-medencében. A leírások és szakmunkák szinte azt tükrözik, hogy a Kárpát-medencében már nincs más ősember - csak ezek a "gravettiek". Érdekes, hogy mindenütt másutt - Nyugat-Európában is és Grúziában is - folyamatos a fejlődés. Vagyis az új ember átveszi a régi hagyatékát. Csak a Kárpát-medencében "tűnnek el" a régiek a régészeti könyvek oldalain, hogy helyet adjanak a következő szakaszba belépő újaknak. Itt - ezeknél a "gravettieknél" - azonban igen sántít ez az eltüntetési szándék. Ugyanis ezek csak a síkvidékeken telepedtek. A folyók mentén. Ott, ahol a "síkvidéki kultúrát" folytatni lehet. De mit értsünk "síkvidéki kultúra" kifejezés alatt...? Miután megtaláltuk kapáikat, sarlóikat, földlazító szerszámaikat - csak a földmívelést vélhetjük "síkvidéki kultúrának". Azt is írják róluk, hogy "a Kárpát-medencében tértek át a rénszarvas vadászatára". Gondolkodjunk csak ezen a kifejezésen. A rénszarvas ebben az időben Közép-Európában és főleg a Kárpát-medencében volt szintén "őshonos". Nem a gravettiek hozták magukkal, mert a kelet-európai síkságon a gravetti nép mamutvadász volt. "A gravettiek vándorlása csak lassú szivárgás formájában történt, és több, kis "hullámban évezredekig tartott" ... írja Gáboriné. (GCSV 208. o.)

Ezzel a lassú szivárgással tulajdonképpen a gravettiek rátelepedtek a Kárpát-medencei őshonos, már sok ezer éve ott élő és a gravettiek előtti őskultúrákat kialakító és folyamatosító ősnépre. Ugyanis valószínű az, hogy a gravettiek éppen azért jöttek, mert valamelyik vándorló kis csoportjuk hírt adott a rénszarvas létezéséről. Ez azonban nem jelenti azt, hogy csak akkor kezdődött a rénszarvas vadászata a Kárpát-medencében, amikor a "gravettiek" bevándoroltak. Ugyanis már a Würm interstadiális idejében, Balatonlovason létezett egy őskori festékbánya, ahonnan a Kárpát-medencei ősember bányászta a vörös festéket, mely hiedelmének kultuszához volt szükségen. A bányában az ősember otthagyta csont- és agancsszerszámait. Ezek pedig a rénszarvasnak Kárpát-medencei létezését mutatják sok ezer évvel a "gravettiek" előtt. Tehát a Kárpát-medencei önhonos és a gravettiek bevándorlását megelőző őskori kultúrák ősembere is vadászott a rénszarvasra. Ebből viszont az következtethető ki, hogy a gravettiek - mint bevándorlók - a kárpátmedencei "őshonosoktól" tanulták meg a rénszarvas vadászatát és valószínűleg a háziasítását is. Így egészítik ki a "gravettiek" a Kárpát-medencei őshaza őskultúrájának folyamatosságát. Azt el kell ismerni, hogy ezek a "gravettiek" már sok mindent tudtak. Tulajdonképpen ők építettek és használtak először mesterséges lakást. Ők készítettek először agancsból a földmíveléshez szükséges kapát, nyeles kőkéseket, fa- és csontmegmunkáló szerszámokat, melyekkel remek kis Anya-Istennő szobrokat faragtak. Mivel agyagot is gyúrtak, agyagszobrocskák is maradtak utánuk, valószínűleg már agyagedényeket is készítettek. Rájöttek a rénszarvas tömeges mészárlására, és felfedezték a hús szárításának módját is, amivel konzerválták ezt a fontos eledelt. Talán iparuk volt ez és valószínűleg exportálták, miképpen már sok ezer éves elődjük tette ezt a vörös festékkel. Ne értékeljük le az ősemberi. Már Homo sapiens volt. Tudta, hogy mit csinál és a természeti körülményeknek megfelelően- hatalmas területen mozogtak. Tehát nemcsak "vándoroltak", hanem kereskedtek is, Mondhatjuk azt, hogy ezek a "gravettiek" úgy beolvadtak a Kárpát-medencei őshonos lakosságba, hogy onnan őket kiválasztani nem lehet. Mint előbb is említettem volt, az új korszakokban összeötvöződött népcsoportok használták az előttük lévő kultúrák jól bevált szerszámait is, és eszközkészletüket kiegészítették a maguk által gyártottakkal. 10-20.000 év elmúltával most már nem lehet széjjelválasztani őket csak azért, hogy a régészeknek lehetőségük legyen kronológiai táblázatokba sorvasztani az őskor értelmes emberét.

És haladjunk csak tovább a vizsgálatunk forradalmával. Miként a középső és felső paleolitikum kultúráinak fejlődési folyamatosságában semmiféle törést nem találunk, ugyanúgy jutunk át- minden folyamatossági szakadás nélkül a mesolitikumba és újkőkorba. (Sokan a "mesolitikumot" átmeneti kőkornak mondják.)

A régészek úgy mondják, hogy: "Hazánk területén megjelenik a legkorábbi földmívelő, állattartó civilizáció, és most önkéntelenül felmerül a kérdés: vajon volt-e ennek helyi, hazai alapja...? A kutatók véleménye ezen a téren némileg megoszlik..." (GCSV 249. old.)

Ha a finnugorista "ideologikus" történelem írásában "megoszlik" a kutatók véleménye - akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a földmívelő és állattartó civilizáció is őshonos a Kárpátmedencében. Ugyanis a kiértékelések és magyarázatok érthetetlenek. PI. GCSV is így ír: "Régen elkészült már az első, agancsból csiszolt kapa: ugyanolyan, mint amellyel egy-két ezer évvel később az ember a földmívelést elkezdte. Gyakran kőéket, immár csiszolt kőbetétet erősítettek a nyélbe a föld megmunkálásához - ezt a módszert azonban már 10 ezer évvel előbb kitalálták." (GCSV 248. old.)

Legyünk logikusak. Használjuk az eszünket és kérdezzük meg - visszafordítva az állítást : "ugyan miért csinált az ősember földmíveléshez szükséges kapát, ha azt csak 2000 év múlva kezdte használni...?"

Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy a földmívelő és állattartó civilizáció a Kárpát-medencében már élt és virult akkor, amidőn az újkőkori új bevándorlók ide megérkeztek. Kétségtelen, hogy az újkőkorban is volt népáramlás a Kárpát-medencébe. Ezzel csak folytatódott az ún. "gravettiek" beszivárgásának folyamata, hiszen- mint mondtuk- már az őskorban is volt ide-oda vándorlás. A Kárpát-medencéből valószínűleg Anatólia-Kaukázus vidékeire. A Kárpát-Duna-medencei ősnép kialakulásának, nyelvének, kultúráinak és embertani kifejlődésének magyarázatát csak úgy kaphatjuk meg, ha a Kárpát-medence felé irányuló és folyamatos népáramlatokat valóságnak fogadjuk el.

Mindenkor azonban hozzátéve azt, hogy a Kaukázus alatti "melegágyból" a Kaukázus feletti síkvidéken át, vagy talán anatóliai közvetítéssel a Kárpát-medencébe-az évezredek folyamán meg-megújuló hullámokban - érkező népmozgalmak emberét a Kárpát-medencei "őshonos"-ok magukba olvasztották. Így vált a Kárpát-medence, éppen az újkőkor kezdetén már a népek olvasztókemencéjévé, mely kitermelte a Kárpát-medencei őshaza autoktón gyökerű emberét Azt az embertípust, melyet proto-magyarnak nevezhetünk.

A keleti élettérből érkezők embertanilag azonban éppen olyan azonos sajátosságokkal rendelkeztek, mint az Aral-Pamír Tarim medencék népessége, mely szintén a Kaukázus alatti térből népesedett be. Közel-Kelet őskori és újkőkori népsége is megtartja a Kárpát-medenceiekkel való homogenitását kb. L e. 3000-ig, mint majd látni fogjuk a következő fejezetben.

A régészet úgy tanítja, hogy az újkőkor az agrárforradalommal kezdődik, vagyis a földmíveléssel és az állattenyésztéssel. Teljes bizonyossággal mondhatjuk, hogy a Kárpát-medencébe az újkőkor kezdete semmi újat nem hozott, mely a kultúrszintet emelte volna, mert az őshonosok magasabb fokú művészettel rendelkeztek, mint az új bevándorlók. Egy érdekes felfedezést azonban ismertetnünk kell. GCSV felfedezése ez, mely nemcsak egy szomorú emlék, hanem sok ezer év óta - napjainkig - a mai ember létalapját is képezi. Így ír GCSV: "A földmívelés kezdetétől alig telik el ezer év, és megjelennek azok a fegyverek, melyekről tudjuk, hogy már nem az állat, hanem az ember ellen használják. Milyen "hirtelen" fejfödés...! És milyen különös is, hogy sok százezer éven keresztül nem volt szükség rájuk...

A történelem további útjait pedig ismerjük. Földszerzés, rablás, egyik nép elhajtja a másikat, újabb földszerzés, hódítások... az a történelem, amelynek az utolsó híreit mindennap a televízióban, rádióban halljuk, látjuk. Nem kőbaltával ugyan de sajnos, szinte azonos tartalommal." (248. o.)

Kárpát-medencei őshazánk őstörténelmében meg kell említenünk azokat a Kőrös-kultúrköri (i. e. 5500) apró és őskori erődítményeket, melyek biztosították ezeknek az őstelepeknek az Ojtozi-, Törcsvári-, Tömösi- és Bodza-szorosok felől való megtámadását. Tehát igaza van Gáborinénak. Az újkőkori protomagyarok védték az őshazát az idegen támadók ellen.

A Kőrös-kultúrkörbe sorolt TORDOS-i lelettel, a tordosi amulett írásával azonban joggal feltesszük azt a kérdést, hogy a Kárpát-medencei őshazának azok a lakói, akik az Isten-Anyához intézett imádságukat amulettre ÍRTÁK, és magukat NAP-ARCÚ-nak - SA-PIR-nak - mondták, nevezhetők-e proto-magyaroknak...?

Nem indokoltabb-e részükre a SA-PÍR - SZABÍR elnevezés...? Az a népnév, mely a következő évezredek folyamán - egészen Álmos-Árpád népéig - kimutatható..?

Az őskoroktól Tordosig való barangolásunkat befejeztük. Elérkeztünk annak a kérdésnek az eldöntéséhez, hogy igaza van-e Magyar Adorjánnak...? Igaz-e az, hogy "nem jöttünk mi sehonnét.., a mi őshazánk a Kárpát-medence,"

Történelmi nyomozásunk megállapítja azt, hogy az őshazakérdést ily diktatórikus kijelentéssel egyoldalúsítani nem lehet, mert igenis vannak őseink, akik a Kárpát-medencébe KELETRŐL jöttek. Legrégibb őseink azok, akikre rátelepedtek a keleti gravettiek. Ezekkel újra ötvöződött az őshonos nép, és sok ezer éven át megint kialakította az új ötvözetű kárpátmedencei őshonos népet. Ez a fejlődési folyamat - az évezredek során-újra és újra ismétlődik. Vagyis minden "új honfoglaló" őshonos lakosságot talál a Kárpát-medencében. Az "újra-ötvöződés" folyamata ismétlődik, és ennek elősegítője, létrehozója pedig az a valóság, hogy az őslakók nyelvével azonos az új honfoglalók nyelve, mely bizonyosságot az i. e. 5500-ig, a Kőrös-Tordos kultúrkör emberéig, a megtalált nyelvemlék segítségével tudunk valószínűsíteni.

A Kárpát-medencei őshonos és az elmondottak szerint újraötvöződött utolsó népesség az, amelyre Álmos-Árpád népe telepedett rá. Létezik-e valaki közülünk, aki genetikailag ki tudja mutatni magáról, hogy a Kárpát-medencében sokszor újraötvöződött őshonosok, vagy avar elődeink, vagy árpádi honfoglalóink vére csörgedez ereiben...?

Kétségtelen, hogy a magyarság legmélyebb gyökere itt, a Kárpát-medencében van, melyhez éppen a sok ezer éves őshonosságunk alapján van jogunk. Ez az őshonosság azonban elválaszthatatlan Közel-Kelet életterétől, mely szintén őshazaként csatlakozik a Kárpát-medencéhez.

V. A KÖZELKELETI ŐSHAZA

Azért álltunk meg a Kárpát-medencei őshaza tárgyalásánál Kőrös-Tordosnál, mert ebben a kultúrkörben talált leletek kapcsolnak minket szorosan össze Közel-Kelethez és kifejezetten a Tigris és Eufrátesz közén kifejlődött műveltségek emberéhez. A tordosi nyelvemléken leírt SA-PÍR-SZABÍR népnév pedig a Kaukázus alatt már az igen korai időben keletkezett és "subar" (subarean) néven ismert kultúrkört kialakító néphez utasít. Nagyon fontos adat ez, mert ez a közel-keleti subar-szabír nép már az I. e. 7000 körüli években településekbe tömörülve, házakban lakik és rézolvasztó kemencéiket ásták ki a régészek, melyekben - mint a radarsugárral dolgozó elektronmikroszkópokkal végzett mérés megállapította - 1100 C=B0 hőfokot tudtak elérni. Ez elegendő a rézöntvények készítésére. Bíró József említett könyve ad nagyszerű szintézist arra vonatkozólag, hogy ennek a népnek rézből öntött szerszámaik voltak, melyekkel nemcsak a földmívelést forradalmasították, hanem a csatornarendszerek, öntözőcsatornák építését is könnyen elvégezték.

Az Észak-Mezopotámiába települt subar-szabírok és a kárpátmedenceiek azonosságát a régészek által kiásott kultúrtermékeik bizonyítják. Így pl. neves régészünk- Makkay- a mezopotámiai Tel Halaf és Hassuna kultúrköröket időbelileg megegyezőnek véli a Kőrös-kultúrkörrel. A két helyen talált kerámia-azonosság mellett a téglalap alakú szobaterv egyezése is kimutatható településeik házainál. Emellett azonos a hiedelemvllág kultusza is - az Isten-Anya tisztelet igen erős gyakorlatával. A kapcsolat igen erős tehát az újkőkorban, és éppen ezzel hangsúlyozható az azonos etnikum és azonos nyelv létezése. A mezopotámiai szabírság tehát feltétlenül aktív részt vett a Kárpát-medencei agrárforradalom kialakításában és valószínűleg ők vitték ide az árpa- és a búzaszemeket és honosították meg e terményeket. Az állattenyésztésben a juh és a hozzátartozó és mezopotámiai eredetű "puli" kutyánk volt a délről bevándorló subar-szabírok útitársa.

E sorok írójában felmerült az a gondolat, hogy a két "szabír élettér" közvetlen kapcsolata nem a Balkánon át bonyolítódott le, hanem a mai Fekete-tenger partvidékéről - a Duna-Olt mentén. A négykerekű kocsit már készíteni tudták és a vízi utakon való szállítás eszközeit is ismerte a neolitikum embere. Az erdélyi rézbányák érckészletének esetleges leszállítása is éppen azért feltételezhető, mert a későbbi időben - mint majd látni fogjuk - nemcsak Mezopotámiába, hanem még Egyiptomba is szállítanak nemesfémet a Kárpát-medencei- szintén őshonos rézkor szabírjai.

A mezopotámiai subar-szabíroknak a Kárpát-medenceiekkel való etnikai azonosságát azok a "gravettiek" biztosítják, akik a Kaukázus alatti "melegágyból" évezredek folyamán szivárogtak be a Kárpát-medencébe és ott megtelepedtek. Az észak-mezopotámiai szabírok is ugyaninnen - a kaukázusi "melegágyból" erednek, hiszen ez volt a legközelebbi terület a már ismert "etnodinamikai nyomás" levezetéséhez. Megtelepednek a Kaukázus déli lába alatti folyók mentén, és ott kialakítanak öntözőcsatornás földmívelést és művészi kerámiájuk tanúskodik kultúrszintjükről. A kerámiáknál azonban igen fontos megjegyezni azt, hogy az a Kárpát-medencei kerámia, melynek formája és díszítése azonos a mezopotámiai kultúrkörök kerámiájával, nem kereskedelem útján került a Kárpát-medencébe, hanem helyi anyagból készült. Ez pedig azonos emberi képességekre, azonos műveltségre utal, ami csak és kizárólag közvetlen népi kapcsolat útján jöhet létre. Itt most feleslegesnek tartjuk felsorolni a részletes és műveltségi körökbe osztályozott kultúra egyezést, hanem ezekből azt a következtetést vonjuk le, hogy: a mezopotámiai és Kárpát-medencei azonos népetnikum ez újkőkortól kezdődően szoros kapcsolatban állt egymással, miután az újkőkor hajnalán ez az észak-mezopotámiai SUBAR-SZABÍR nép tömegesen megtelepedett a Kárpát-medencében, ahová magával vitte déli hazájában kialakított és elsajátított tudását és kultúrvívmányait.

A tordosi nyelvemlékek (i. e. 5200) a két nép közötti nyelvazonosságot bizonyítják és valószínűsítik a gondolatközlés legelső írásba foglalását. De itt, az írás megjelenésénél, a figyelmes kutató gondosságával kell megvizsgálnunk a tatárlaki leleteket. Ugyanis Torma Zsófia által kiásott- majdnem 11 000 - tordosi leletanyagon-a cseréptöredékeken és a korongocskákon rovásszerű jelek láthatók, melyekről az 1875-ben dolgozó régésznő határozottan felismert négy ősi, székely rovásjelet. Most Forrai Sándor, a tatárlaki képírásos anyagkorongocskák egyikén felfedezte a székely rovásírásunk Z, Ny és GY betűit. Két ásatás adataiból "hét írásjel" a máig élő rovásírásunkból. Sohasem kerestük írásbeliségünket. Torma Zsófiától, 1875 évtől kezdve ástak Erősdön a Székely Nemzeti Múzeum irányítása mellett néhány évig. Aztán Roska Márton rendezi az anyagot, mely utána csaknem 100 évig ládákban hevert, mint halott anyag. Miután VLASSA 1961-ben Tordostól 120 km-re lévő Tatárlakánál megtalálta azt a három agyagtáblácskát, melyeknek egyike az itt hivatkozott "tatárlaki amulett", 1968-ban Vlassa újra rendezte a Roska által regisztrált Tordosi anyagot, és megtalálta azt a korongot, melyet Roska is említ és amelyen - Harmatta prof. tudósítása szerint - "huszonhat írásjegy" található. Sajnos egyetlen magyar szakember sem tartotta fontosnak ezeknek az írásjeleknek a rovásíráshoz való hasonlítását vagy azzal való egyeztetését. Így veszejti el a még ma is otthon uralkodó "finnugorizmus" a magyar eredetkutatás legfontosabb bizonyítékait.

Minden ellenkezés és ködösítés ellenére azonban kétségtelen az, hogy a Kőrös-kultúrkör embere MÁR ÍRT. Kevés leletet tudunk felmutatni, mert keveset kutattunk. Keveset ástunk, hiszen a Habsburg uralom idején Erdély nem tartozott a magyar kormány hatáskörébe. Ha valami archeológiai lelet onnan előkerült, azt Bécsbe kellett bejelenteni. De az a kevés, ami van, bizonyítja az írástudást. Ha pedig rovásírást is használtak, azt feltétlenül fapálcákra rótták. A fa elpusztul az évezredek korhadásában. Ami megmaradt agyagba nyomva, az is eléggé tanúsítja azt, hogy a mai napig az emberiség első írása a tatárlaki amulett imádsága.

Ez bizonyítja azt, hogy a mai napig az emberiség első írása a tatárlaki amulett imádsága.

Lehetséges, hogy ez az írástudás a Mezopotámiából a Kárpátmedencébe és Erdélybe is érkező subar-szabíroknak talán magasabb tudásszintje következtében keletkezett, de magát az írást az őshonos fejlődés hozta létre, az őshonossá lett tudás termelte ki. Ugyanis, ha Mezopotámiában írtak volna ebben az időben, úgy ezt megmutatná a Mezopotámiában kiásott óriási mennyiségű leletanyag. Főképpen az a sok kerámia, melyet éppen a díszítő elemei után csoportosítottak a különböző újkőkori korszakok idejébe. A Kőrös-kultúra kerámia anyaga főként a mezopotámiai, özönvíz előtti Al-Ubaid korszak anyagával egyezik. Ez a katasztrófa- az eddigi vélemények szerint- az i. e. 5. évezredben pusztította el Mezopotámiának déli településeit. A rétegtani vizsgálatok szerint a mai Perzsa öböltől kb. 150-200 km távolságban észak felé terjedő területen volt ez a vízözön, mely-Sir Leonard Wolley szerint-teljesen megváltoztatta a két folyó országának etnológiai képét. Új népek jelennek meg Mezopotámiában, akik összeötvöződött és igen magas szintű műveltséget fejlesztenek ki. Ezt a népet nevezi a mai szakirodalom SUMER-SUMÍR népnek.

Majd látni fogjuk a IV. fejezetben azt, hogy a mezopotámiai már sumírnak nevezett-népségnek az a része, melyet a szakirodalom JEMDET NASR néven különböztet meg - az özönvíz természeti katasztrófája után - a Kárpát-medencéből jött és véglegesen megtelepedett Mezopotámiában. Indokolásaimban hivatkoztam arra, hogy ennek a népnek hiedelmében még a zsugorított temetkezési rítus is azonos a Kárpát-medencei szokásokkal. Ugyanúgy az Isten-Anya tisztelet is, mely az Isten-Anya szobrok készítését behelyettesítette a "vigyázó két szem" idolokkal és oltárokkal, miként azt a mezopotámiai subar-szabírok vidékén épített TEL BRAK-i "szem templom" mutatja. Ugyanez a nép kezdi az írást is Mezopotámiában, de éppen olyan jelekkel, mint amilyeneket a tordosi korongon találunk- jó 1000 évvel korábbi szerkesztésben.

Közel-Kelet és a Kárpát-medence térsége - mint élettér és mint "őshaza" - egymástól el nem választható, mert az özönvíz utáni időszakokban az állandó kapcsolat nemcsak a népcserében, hanem az anyagbeszerzésben és kereskedelemben is megmutatkozik. Nem kell mást említenünk, csak azt az egyetlen valóságot, hogy Eurázsia összes aranybányái között az egyetlenek a Kárpát-medence erdélyi érc-lelőhelyei, ahol "tellur" tartalmú az aranyérc. Az a tény, hogy a Mezopotámiában eddig kiásott aranytárgyak (az UR városi királysírok anyaga) mindegyike ebből az erdélyi aranyból készült, talán elegendő bizonyítékként szolgál a két tér állandó kapcsolatára. De Tutenkamon aranykincsének anyaga is ugyancsak innen való, és amikor a 2. évezredre fordul a mezopotámiai történelem, és a feketefejű serviták rövid ideig uralomra jutnak (I. Sargon kora), megszűnik az aranyszállítás. Sir Wolley szerint az ebből a korszakból származó sírokban alig találni egy-egy rézgyűrűt vagy rézkarperecet. Aranyat soha.

Ez a Közel-keleti - mezopotámiai - "őshaza" azért is sorsdöntő számunkra, mert ez biztosítja a hun-avar népekkel és az Álmos-Árpád-i őseinkkel való népi homogénitásunkat és az eddig szétszabdalt etnogenézisünket egybefoglalja. Ugyanis az özönvíz után a Kárpátmedencéből érkezett és a szakirodalomban Jemdet Nasr népnek nevezetteken kívül, a Káspi-térségben lévő ARATTA állammal állanak kapcsolatban és prof. Kramer fejtette meg annak az ékiratos agyagtáblának a szövegét, melyben az azonos Anyaistennőt tisztelő és a sumir INANA kultuszt gyakorló UNUG-HI és ARATTA uralkodói, termékeik kicserélése érdekében, egymással, azonos nyelven és azonos írásban, leveleznek. Káldeától Ister Gámig I. c. könyvemben ismertetem bőven ezt a témát és bizonyítom, hogy ARATTA királya is SUBAR-SZABÍR. Tehát a mezopotámiai "őshaza" kutatás által megtudjuk azt, hogy a Káspi-Aral élettér is a "sapír"-ok a "naparcúak" birodalma és így nem csodálkozhatunk Sztrabo - már említett közleményén, amikor MEOTISZ néven az ARAL-TÓ déli területeit nevezi. (Éppen azt, ahonnét előkerültek a legcsodálatosabb "szkíta aranykincsek".)

A Közel-keleti "őshazánk" élettere azonos a KU-MAH-GAR-RI-ES-MA - előbbiekben ismertetett - "erős, hatalmas nemzetség birodalmával". Vagyis Mezopotámia-Adzsem-Káspi-Aral térség és Közép Ázsia. Csakis ennek a hatalmas nemzetség létezésének valósága indíthatta a mezopotámiai sumirokat arra, amikor a feketefejű semita-akkádok (Hamurabi) diktatórikus terrorja nyíltan és a megalkotott semita törvénnyel kiirtásukra törekszik, észak és észak-kelet felé, vagyis régi hazájukba menekültek. De a subar-subir-szabír földön alakult meg NIMRUD-nak az az országa is, ami későbben AS-URU (Asszíria) néven kerül be a történelembe. (The Interpreter's Dicttonary of the Bible, Abingdon Press N. 551. old. Nimrud alatt.) Ugyanitt azok a KASSITA-KUSITÁK (servita akkád nyelven KASSU), akik megdöntik Hamurabi semita uralmát, szintén Nimrud fiainak, azaz KUSITÁKNAK vannak identifikálva. Tehát még a hivatalos biblikusok is elismerik a nimrudi hagyománnyal élő mezopotámiai nép KUS ősnevét.

Sajnos a hajdani Nimrud-ország-AS-URU - mint Asszíria- fél évezred leforgása alatt teljesen átveszi a feketefejűek semita ideológiáját, és az északon (a Kaukázus déli részénél) települt subar-szabírok pusztításával foglalkozik legfőképpen. I. e. 612-ben végződik be a történelemnek ez a talán legvéresebb fejezete, amikor Ninivénél az egyesült kusita népek (akiket a görög írók médeknek, szkítáknak és egyéb sok névvel illetnek) végleg legyőzik ezt a semita ideológiájú asszír uralmat.

Dr. Bobula Ida nagyszerűen adatolja a sumír gyökerű népek vándorlását, és kimutatja, hogy a "subar"-nak nevezettek tulajdonképpen azonosak a régi káld-kus néppel. "A Sumír-Magyar Rokonság" c. könyvében (Bs. As. 1982) "A Mágusok Vándorlása" c, fejezetben - az adatforrások halmazát sorolja fel a sumír tudáskincset megőrző "tudás népének" küzdelmében, akiknek végső bástyája a VAN-TÓ melletti Káld királyság lesz, ahol megélik hatalmas ellenfelüknek - az Asszír Birodalomnak a bukását is. A történelem nehéz fejezetei közé sorolt annak a sumír népnek élet-halál küzdelme, mely közel-keleti "őshazánkat" kialakította, és itt megteremtette azt a magas kultúrát, melyből az emberiség a következő évezredekben táplálkozott. Érdemes felvázolni és megismerni sokoldalú műveltségüknek részleteit és tudni, hogy

Meg kell ismernünk a ma sumírnak nevezett kéld-kus népnek a tudáskincsét azért, mert - a földszerzés és megtartás mellett az akkád-sumír élet-halál harc valóságos indoka az akkádok részéről: a tudás megszerzése és a sumírok részéről: a tudáskincs megóvása volt. A semita-akkádokat minden szakmunka "a sivatag feketefejű nomádjainak nevezi, akik csoportosan hagyták fel a sivatag környéki csavargó életüket, hogy beszivárogjanak a gazdag és velük határos sumír városokba-főképpen Alsó-Mezopotámiában". (Cassin, Bottéro, Vercoutter id. m. 82. old.) Ezt a műveltséghiányukat sok évszázadon át meg is tartják, és ez annak a jele, hogy nem bírták megszerezni a sumírok tudását. Nem kell másra hivatkoznunk, csak az első semita uralomra, amit I. Sargon alapított AGGADE városában. Ez az ún, "akkád dinasztia" 150 évig uralkodott, de sem kerámiát, sem fémipart kitermelni nem tudott, hanem híressé tette nevét a történelemben a népek öldöklésével és a sumír városok - köztük NIPPUR- elpusztításával.

Pontosan ellenkező helyzetet találunk a sumíroknál, akik valóban hatalmas műveltség kifejlesztésével - kinccsé tették a TUDÁST. És itt meg kell jegyeznünk azt, hogy a sumír időkben a TUDÁS többet ért az aranynál. Tehát pontosan mai korszakunk ideológiájával ellenkező volt a társadalmi felfogásuk. A fent említett munka szerzői a sumír társadalom legnagyobb felfedezésének a kozmológiát vélik. Vagyis azt az intelligens elgondolást, mellyel a természeti erőket a világot teremtő "Hatalmas" kozmikus részeinek tartották és - megszemélyesítve őket - a világ rendjének, ritmusának, minden történésnek irányítóiként és felelős végrehajtóiként iktatták be mindegyiket hiedelemvilágukba. Ennek pedig egyenes származéka az a társadalom volt, mely az erkölcsös életét, jogtiszteletét és társadalmi rendjét is ennek a hatalmas kozmikus törvénynek szerves részeként hitte. A mindenkori uralkodó pedig az "ég küldötte", az "Ég fia" volt, akinek karizmatikus hivatása, munkája és rendelkezései is a Természet Nagy Rendje szerintiek és ahhoz alkalmazkodók voltak. Szaknyelven ma TEOKRATIKUS uralmi rendszernek nevezzük ezt az államformát, mely a földi társadalmat az égi társadalom kiegészítő részének tekinti és mind a kettőt egyformán az EGYETLEN ISTENI ERŐ alá rendelve hiszi. A sumírok "EGYETLENE" néha TE-RAM-TU formában van megnevezve, de általános neve AZ. Az "egyistenhit" tehát szintén vallásfilozófiájuk tartalma. Ez az "egyetlen" - AZ - pedig a kétszeres háromság szimbóluma szerint uralja az "égi" és a "földi" szentháromságot. Ugyanis az égen és a földön egyformán ATYA-ANYA-GYERMEK (fiú) a társadalom jelképes megnyilatkozása. Ezt a "kétszeri hármasságot" (vagyis a hatágú csillagot) megtaláljuk az emberiség első törvénytáblájának homlokán, ami UR-NAMMU sumír papkirály idejének terméke (i. e. 2200). Ennek a szimbólumnak vallásfilozófiai értelme a sumír hiedelemben: "miképpen a mennyben - úgy a földön is". A "tudás" - jobban mondva. "az égből szerzett tudás" neve: MAG. Minden, ami ebből ered - az a MAG-I. Így lett a sumír vallás neve: MAG-I-A, vagyis "a tudásból való".

Agyagtáblákra írtak. Kifejlesztettek egy tökéletes ékírást, melynek rendszere a nyelvük minden ragozó különlegességeire megfelelő írásjelekkel rendelkezett. Ez a tökéletes írás tette lehetővé azt, hogy irodalmuknak gazdag hagyatékát sikerült a szorgalmas kutatóknak kiásni a homok alól. Majdnem egymillió agyagtábla hever a különféle múzeumok pincéiben. Ezeknek 10%-a sincs megfejtve. De azokról, melyeket ismerünk, máris oly hatalmas tudás és műveltség olvasható le, mely ámulatba ejti a mai tudósokat. Csak néhányat említünk ismertetésül.

Ránk hagyták a "nagyítóüvegek" készítésének receptjeit és így meg tudjuk érteni, hogy csillagvizsgáló teleszkópjaik voltak. Ugyanis - az eddig ismert és csoportosított ékiratokból - látjuk, hogy kb. 3600 csillagképnek adtak nevet. Vagyis ismerték az "ég könyvét". (Így nevezték a csillagos égboltot.) Ezekután azon sem csodálkozhatunk, ha észrevesszük, hogy pontosan ismerték naprendszerünk planétáit és azoknak a Nap körüli mozgásidejét. Pl. a Merkur általuk lejegyzett és bemért ritmusa és a mai pontos asztronómikus Merkur Nap körüli keringésének ideje között összesen "négy" másodperc különbség található. Ők osztották be a kört 360 fokra és nem a "tízes", hanem a "hatvanas" számrendszerrel dolgoztak. Ismerték a föld precessziós mozgását, és aszerint jelölték ki a sarkcsillagot. Ránk hagyták a híres NIPPURI KALENDÁRIUMOT, melynek időszámítása a BIKA-Korszaktól indul. Nippurban és Sippárban volt a legnagyobb asztronómiai központjuk. Prof. Hilprecht állapította meg, hogy ezen a két helyen talált csillagászati feljegyzések alapszáma 12 960 000 volt, ami az ún. "nagy napciklus" (a teljes precessziós kör) 25 960 évnek az "ötvenszerese". Pontos méréseik voltak.

Nagyszerű következtetés végezhető az orvostudomány és gyógyítás terén a ránk maradt farmacopeáikból, ahol gyógyfüveik, fürdő- és teavíz receptek találhatók. Sebészeik is voltak, és rájöttek, hogy a betegségek okozója a testben lévő és az egészséget megbontó, szemmel nem látható idegen élőlény (a bacilus és vírus). Ezek ellen küzdöttek. Vizeletvizsgálatot is tudtak végezni. Pestis nem volt náluk, mert a gennyes kiütéses betegségeket az Anya-Istennő zarándokhelyein (mint ISIN-Lourdes) tenyésztett "szent kutyák" (KUAS) nyálával gyógyítottak. (A mai tudomány megállapította a kutyanyál gazdag antibiotikum tartalmát.)

Földmívelésüket öntözőcsatornákkal végezték, és a társadalmukat teljes gondossággal látták el élelemmel. Búzát, zabot, rozsot, kölest termeltek. Lisztet készítettek. Kenyeret ettek. Datolyapálma gyümölcséből mézet és bort készítettek. Főleg juhtenyésztésük volt, de a szarvasmarha és a kecske is bőségesen részt vett a szocialista módon megszervezett termelésben.

Az iparuk ismerete ad az utókornak pontos képet kultúrszintjükről. Nagyszerűen értették a tej feldolgozását. Vajat, sajtot készítettek. Gyapjú- és lenfonalakból szőttek anyagot, és bőriparukkal külkereskedelmet bonyolítottak le. Háromféle bőrt gyártottak és a népital - a víz mellett- a sör volt. Dúsan díszített, művészi kerámiáikat kézzel is és koronggal is formálták. Fémolvasztó kemencéik is voltak. Ötvösművészetük máig is csodált.

Legelterjedtebb iparuk azonban a téglakészítés volt, melyet kiégettek és a különböző uralmak ismertető jegyeivel láttak el. A téglagyártók védőszentjét KABTA-nak hívták, éppen úgy, mint a tégla fából készített formáját - a "kabta-fát".

Hétemeletes templomokat (zigurrat) építettek téglából. Ők a feltalálói a "téglaíves boltozatnak", de ismertek egy gyorsan kötő habarcsot is. Ur városában rendszeres terv szerinti településeiket ásta ki Sir Woolley. Emeletes lakóházak sorakoztak a széles és kövezett utcákon már az i. e. 4. évezredben.

Rendszeresített mértékegységeik voltak a hosszúság, űrtartalom, terület és súly mérésére. Érdekes, hogy az angolul beszélő világ használja ma is a régi sumír mértékegységeket.

Sorolhatnánk még sok oldalon keresztül tudáskincsük részleteit, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy megértsük Herodotosznak azt a kétségét, hogy az ősi tudást őrző máguspapokat "nemzetségnek", vagy csak egy törzsbe tömörült tudóscsoportnak kell felismerni...? A "Tudás Népének" fiai voltak, akik apáról fiúra adták át a "tudás" kincsét egymásnak.

Csodálatosan fennmaradt hiedelemviláguknak az a része a magyar néphitben, amit a '"TURUL" cím feletti rézszobor képe mutat. Itt két szarvas között a "párduc fejű hatalmas madár" látható, mely a sumír hiedelem szerint a téli napfordulókor elgyengült Napot - a csodafiú-szarvast - magasba emeli. Az újraéledő nap neve sumírul TUR-UL (tur-ullu). Itt van a mi Tur-ul mondánk eredete és - I. Istvánig- az Árpád-házi uralkodóink karizmatikus hite, mely szerint az uralkodó az "ég fia".

Amikor a semita akkádok és a semitává lett asszírok tervszerűen megkezdik a sumírok és subar-szabírok irtását, a nép észak felé - a Káspi és a kaukázusi térség felé - menekül. Hosszabb-rövidebb ideig sikerül itt-ott államot alakítaniuk. Ennek lehetőségét az eddig tárgyalt hatalmas tér egynyelvűsége tette lehetővé. Az átmentett tudás és az egynyelvűség biztosította a "nagy, hatalmas nép" utódainak a megmaradását annyira, hogy még ÁRPÁD és ÁLMOS idejében sikerült oly erős néppel visszatelepedni a Kárpát-medencébe, mely népnek bátor, vitéz és jól kiképzett hadserege a pozsonyi csatában Európa egyesült hadseregét is legyőzte.

VI.AZ ÁLMOS-ÁRPÁDI HONFOGLALÓK KIALAKULÁSÁNAK ELŐZMÉNYEI.

Ebben a kutatásban ki kell zárnunk minden "finnugorosítási és eltörökösítési" törekvést. A finnugorizmust már felszámoltuk. Most azt kell felismernünk, hogy a magyar nyelvnek és a magyarságnak mint etnikumnak a törökségbe való beillesztése azért nem sikerült, mert a magyar nyelv és a magyar nép régibb és ősibb, mint a török.

László Gyula szerint baj van a török őshazával, mert azt eddig megtalálni nem sikerült. Csak feltételezésekre alapul, melyek igen labilisak. "A török őstörténet kérdését sokkal kidolgozatlanabbak, mint a finnugoroké, és így sok a kérdőjel. Például fel sem vetődött a török nyelvek esetében, hogy az is valamilyen közös közvetítő nyelvként alakult volna ki"... írja. Id. m. 97. old.)

Ugyanitt felteszi azt a kérdést is, hogy: "HOL VOLT az a török őskultúra, amely két nagy csoportra oszlott, és meddig tudjuk időben visszafelé követni...?" A "nyelvtudomány" eddig elfogadott azon megállapítására teszi fel ezt a kiértékelő kérdését, mely szerint a török nyelvek az oguz és az ogur törökség csoportjára oszlanának és a magyar nyelvben lévő török szavak nagy része is az oguz ághoz tartoznék. Nyelvészeink persze bele vannak ragadva a finnugorizmusba és azt tanítják, hogy őseink mindenünnen összeszedegették nyelvüket. Bármelyik "finnugoros" szerző szófejtő szótárával tanácskozunk, láthatjuk, hogy nyelvünk szavainak 80%-a - szerintük - más nyelvekből "kölcsön vett" szó. De kérdezem: hogyan lehetett az a sok nyelvet beszélő angol nyelvtudós - Sir John BROWING - más véleményen...? Hogyan írhatta nyelvünkről azt, hogy: " A magyar nyelv eredete nagyon messzire megy vissza. Rendkívül különleges módon fejlődött és struktúrája visszanyúlik arra az időre, amikor még a jelenleg Európában beszélt nyelvek nem léteztek. Egy olyan nyelv, mely szilárdan és határozottan fejlesztette magát, matematikai logikával, harmonikus összeilleszkedéssel, ruganyos és erős hangzatokkal.

Az angol ember büszke Lehet anyanyelvére, mely az emberiség történetére és múltjára utal. Az eredetén meglátszik az a különböző nemzetektől származó réteg, melynek összességéből kialakult. Ezzel szemben a magyar nyelv egy tömör kődarab, melyen a viharok a legcsekélyebb karcolást sem hagyták. Nincs szüksége senkire, nem kölcsönöz és nem von vissza, nem ad és nem vesz el senkitől. Ez a nyelv a legrégibb és legdicsőségesebb monumentje egy nemzeti egyeduralomnak és szellemi függetlenségnek." /The Poetry of Magyar.)

Talán meg kellene fordítani a nyelvtudomány által alkalmazott módszert, és azt vizsgálni, hogy pl. a magyar nyelvben török "kölcsönszónak" vélt szavak nem magyar "kölcsönszavak"-e a törökben...? Minden munkámban azt igyekezem bizonyítani, hogy a mai sumírnak nevezett nyelv volt nyelvünknek, tehát a magyarok nyelvének nyelvemlékekkel ellenőrizhető és bizonyítható, 5000 év távlatában megtalált ősi formája. A ma sumírnak nevezett ősnyelv és a ma beszélt magyar nyelvünk nyelvtanának azonosságát dr. Varga Zsigmond bebizonyította és a MTA munkáját (Ötezer év távolából) 1942-ben a nagydíjjal jutalmazta - elismerve a két nyelv nyelvtani azonosságát.

Dr. Gosztonyi - aki egész életét a sumír nyelvvel való foglalkozásban töltötte, és a Sorbonne-i École Francaise des Hautes Études tanára volt csaknem három évtizeden át - ebben a tárgyban írt szakkönyvében- a szótári azonosság és hasonlóság bemutatására felsorol kb. 1000 sumír szót. (Gyök, rag és képzők.) Ez az 1000 szó hangtanilag és jelentésben a mai magyar nyelvvel csaknem 70%-os egyezést mutat. Ugyancsak felsorolja a sumír nyelv alaktani és nyelvtani jellegzetességeit, és azokat 22 nyelvvel hasonlítja össze. A sumír nyelv 53 nyelvtani jellegzetességéből 51 van meg a mai magyar nyelvben és csak 29 a törökben. Tehát ez is ékes bizonyítéka annak, hogy a magyar nyelv gazdagabb, mint a török és csak az adhat kölcsön, aki "gazdagabb". (A megnevezett munka: C. G. GOSTONY: Dictionnaire d'etimologie Sumerlenne et Grammaire Comparée. Paris, 1975.)

Gosztonyi nyelvészeti bizonyítékai is alátámasztják azon állításunkat, hogy a Kárpát-medence-Közel-Kelet nagy térségében, idecsatolva Közép-Ázsiát is, a ma sumírnak nevezett nyelvnek az ázsiai ragozó nyelvek hangtana szerinti formája volt az az idióma, amit egynyelvűségnek mondunk. Ezzel a módszerváltoztatással pedig minden probléma megszűnik, melyet a "finnugorosítás" és "törökösítés" köde okozott Álmos-Árpád honfoglaló népének kialakulásában. De az avarok identitása is tisztázódik, és László Gyula valóságot állított, amidőn az i. sz. 670 körül a Kárpát-medencébe érkezett "avarokat" is magyar nyelvűeknek ismerte fel. Feleletet kap Ligeti Lajos is, amikor a török nyelv vizsgálatánál azt mondja:

A Legszembetűnőbb az alaktani vizsgálatok elmaradása, az egyes fontosabb török nyelvek történetének feldolgozása... A török szókészlet történetének kutatása még a kezdet kezdetén tart... Honfoglalás előtti török jövevényszavaink olyan török nyelvekből és nyelvjárásokból származnak, amelyeknek ebből a korból nincsenek más emlékei." (A magyar nyelv török kapcsolatai és ami mögöttük van. Bp. 1977.)

Ezek szerint a magyar szavak képezik a "török" nyelvemlékeket. Nem fából vaskarika ez a következtetés? Lehet ezt a módszert "nyelvtudománynak" nevezni? De Ligeti agyafúrtsága igazolja a mi javasolt azon módszerünket, mely szerint a sumírnak nevezett "mah-gar" nyelvet kell minden "törökség" alapnyelvének felismerni, mert a dialektikus változások erre az ősnyelvre vannak felépítve. Így kap igazat Bíborban született Konstantin is, amikor azt állítja, hogy a kabarok, kazárok és magyarok nyelve csak szintén nyelvjárásilag különbözött egymástól.

De térjünk vissza László Gyula téziséhez. Az i. sz. 670 körüli "első" magyar honfoglaláshoz, amit eddig "avarnak" ismertünk. Az egynyelvűség ékes bizonyítéka a szarvasi avar tűtartó rovásírásos szövege, mely magyarul beszél - még akkor is, ha a hazai finnugoristák elhallgatják a megfejtését. Ennek ideje kb. i. sz. 600. Az "egynyelvűség" valósága pedig beleszól az eredetkérdésbe is. Ugyanis - ha Fehér M. Jenőnek adunk igazat, aki azt állítja, hogy Baján "avarjai" a Pártos Birodalomból települtek a Kárpát-medencébe, és főleg manicheus vallású, a sasanida-perzsák által üldözöttek voltak - csakúgy a mah-gar (sumír) nyelv valamelyik dialektusát beszélték, mint azok, akik az Aral-tó környékén feltételezett avar őshazából juthattak be a Kárpát-Honba. A sumírnak nevezett egy-nyelv használatát bizonyítja a néppel-beérkezett sumír hagyomány. Ugyanis az Ister-Gami szentélyben a falra festett 14 oroszlán ősiségét az említett "DESATÍR" nevű mágus-kánonban leljük meg, melynek eredete Adzsemben van, tehát a nimrudi örökség tartozéka. Ez a hagyomány egyik részlete. A másik - az a misztikus kalendárium, mely az Ister-Gami oroszlán-szimbólumokon található, ahol is az életfa 19 fokos elhajlása pontosan megjelöli - a precessziós időszámítás szerint- a szentély építésének idejét és ez egyezik László Gyula régészeti adataival. (Bővebb felvilágosítást ad: Az Ister-Gami Oroszlánok titka c. könyvem.)

Az álmos-árpádi magyarság kialakulásában döntő szerepe a napról napra erősödő izlámnak van. Ugyanis ez a kegyetlen hódító hatalom, a mai Irak és Irán déli részéről kiindulva- egyre gyorsabb ütemben tőr észak felé. És itt most sorba kell vennünk a honfoglalóknak, krónikáink által ismertetett népelnevezések szerinti történetét, vagyis azt, hogy miképpen tudtak kiszabadulni az arab hódításból, és tulajdonképpen mi volt kialakulásuknak és "új honfoglalásra való indulásuknak" az indítéka...?

Mindenki által ismert és tudott dolog az, hogy álmos-árpádi honfoglaló magyarság egyik nép-összetevője a szabírság volt. Bár Bíborban született Konstantin császár (i. sz. 905-959) az egész magyarságra (akiket ő "türk" néven különböztetett meg) mondja, hogy azelőtt őket SABARTOI-ASPHALOI néven ismerték. Ebben a görög szóban az első rész kétségtelenül a sabar-szabír népre vonatkozik. A második részre - "asphal" - igen sok értelmezés van forgalomban, de senki sem gondolt még arra, hogy éppenúgy "alsó" a jelentése, miképpen az "alsó ZAB" folyót nevezik az arabok "Zab el asphal" néven. Tehát valószínűleg, hogy a "SABAR ASPHAL" a Kaukázus alatti szabírság megkülönböztető neve volt, hiszen a Kaukázus felett is volt SABIRIA. Boldogult tudósunk-dr. Padányi: DENTU-MAGYARIA c. könyve igen sok adatot bizonyít a szabírság történetében, és ha az ő adatait kiegészítjük dr. Bobula azon kutatásaival, melyben a "magyar vándorlásokat" írja le a kaukázusi térben, hivatkozva arra is, hogy "a korai orosz krónikák- több évszázaddal a bizánci írók után - még a Kaukázust MAGYAR HEGYSÉGNEK hívják"-láthatjuk, hogy a Sumériából indult MAD AR (magyar) és a Kaukázus alatti térben (SUBARTU) élő SUBAR-SZABÍR nép összeötvöződésének folyamata történik meg a vándorlás hosszú évszázadai alatt. Dr. Bobula hivatkozik Theophylaktos Simonkattes-re (i, sz. 610-640 körül), aki leírja az Arménia délnyugati részén lévő MATZAR-MAGYAR város várának újraépítését i sz. 587. évben. Tudjuk azt is a szabírokról, hogy nagyszerű tudásukkal a legkiválóbb harci eszközök kitalálói és építői voltak, amiért az egymással hadakozó bizánci és perzsa uralmak egyformán versengtek szövetségükért.

A szabírok nyelvére vonatkozólag egyöntetű az álláspont. MAGYARUL beszéltek. A mai "finnugoros" történelemszemlélet azt állítja, hogy a szabírok mellett a "törökül beszélő" ONOGUR TÖRZSSZÖVETSÉG lakozott, és így született meg az "onogur elmélet", mely a Hóman-féle történelemírásra van építve. Hóman állította azt, hogy a Kárpát-medencébe honfoglalóként érkező "onogurok szabír elemeket is hoztak magukkal", ami egy onogur többséget is jelenthet. Ezt pedig történelmi tényadatokkal igazolni nem lehet. Ugyanis: Hóman "tíz onogur törzset" említ, melyből "öt" törzs már az i. sz. 570 év körül a Közép-Volga vidékére vándorolt- azaz a Juliánus-féle "MAGNA-HUNGARIÁBA" költözött, ahol Juliánus meg is találta őket az i. sz. 13. században, és még ebben az időben is magyarul beszéltek ezek a "török" onogurok. Tehát jogosan tesszük fel azt a kérdést, hogy - ha törökök voltak az onogurok, a Volga mellett kitől tanultak meg magyarul az eltelt 800 év alatt...? Úgy véljük, hogy ez a legjobb bizonyítéka annak, hogy az onogurnak nevezett nép nem volt török, hanem MAGYAR, még azon a területen is, melyet Konstantin császár Lebédiának nevezett el.

Minden történész AL MASZUDI, arab íróra hivatkozik, aki leírja, hogy: "Kazáriától nyugatra négy "türk" nemzet fekszik, akik eredetüket közös őshöz vezetik vissza. Nagyon bátrak és mindegyiknek királya van. Az első nemzet: BAZSNA. A második: BASKIRD, a harmadik: BAZSNÁK és a negyedik: UNUKARDA." (Muruj al-Dhabab, Paris, 1961.)

Tehát semmiképpen sem török, hanem a sumériai kivándorlók, akik az évszázados öldöklés elől menekültek a Kaukázus alá és onnan a Káspi-térségbe, és - mint al-Maszudi írja: "Tartományuknak egy része érinti a Fekete-tengert. Támadó hadjárataik Róma országáig, sőt csaknem Spanyolországig elérnek. Uralkodnak ezeken a területeken minden más nemzet felett. Köztük és a kazárok királya között egyezség van. A terület, amelyen élnek, közvetlen Kazária mellett van."

Talán itt lenne már az ideje annak, hogy végre nem "törők" szemszögből hanem a sumírnak nevezett nyelv szerinti "egynyelvűség" valóságának és létezésének felismerésével értékeljük ki a történelmi adatokat, mert ezek az "onogur"-nak elnevezett UNUG-URI-ak megtartották a mai sumírnak nevezett MAH-GAR nyelvet. Ez pedig azonos a szarvasi tűtartó rovásszövegével is és a nagyszentmiklósi aranykincs - szintén rovásírásos - szövegével, és mondhatjuk, hogy talán éppen azért kapta a MADZSAR város és vára is ezt a nevet, mert létezett az a nyelv és nép, amelyet szintén MADZSAR-MAGYAR néven ismertek.

Ennek az URUK-i népnek észak felé való vándorlása azért is érthető, mert már évezredek óta szoros kapcsolat fűzte egybe őket a Káspi-térségben lévő ARATTA-i néppel, akikkel "egy nyelven" leveleztek az ékiratos agyagtáblák tanúsága szerint, és hiedelemviláguk is azonos volt. Egyformán INNANA Szűzanyát dicsérték és imádták. De ők hozzák nyelvükben azokat az "akkád" elemeket, melyek a mai magyar nyelvben megtalálhatók - ékes bizonyítékaként annak, hogy átélték (talán átszenvedték) a semita Hamurábi (i. e. 1700 körüli) "nyelvújítását". Vagyis azt a diktatórikus rendelkezést, mellyel az akkád beszéd lett ennek a - kusiták által később legyőzött - uralomnak a hivatalos nyelve. Ugyanis ez az egyetlen lehetőség a magyar nyelvben fellelhető "akkád" nyomok indokolására.

A szabírokat és az onoguroknak nevezett Urukiakat azért sem lehet elválasztani egymástól és egyiket "magyarnak", a másikat "töröknek" mondani, mert Priszkhosz még Atilla életében megemlékezik az "együtt lakó onogurokról és szabírokról", mint a hunok előbbi hazájában lakó népekről, és a bizánci írók is hozzáteszik, hogy ezek a népek mind "hunok". A szabírok és onogurok tehát már Atilla életében is "Szkítiában maradt hunoknak számítanak". (A "HUN" elnevezés eredeti értelmét nem tudjuk. Ősrégi sumír-maghar szó, de a sumír szószedetekben csak az akkádok által használt jelentése található. Egyetlen régi és káld-kus-sumír név a "mul LU-HUN-GA"... azaz "a Hun ember háza". Így nevezték a káld sumírok a KOS CSILLAGKÉPÉT.)

A szabírság és az unug-uruk egyneműsége és egynyelvűsége szinte természetes indítékát szolgáltatja az álmos-árpádi nép összefonódásának. Van azonban itt a Káspi-térben még sok érdekes felderíteni való történelmi adat és esemény is.

Eddig nem sokat törődtek történészeink ÜGEK-el és Khorezmből választott feleségével - EMESÉVEL -, akinek személyéhez fűződik a TURUL MONDA, vagyis az Árpádok karizmatikus öntudata.

Anonymus Krónikájában Álmos édesanyjának apja EUNE DU BÉLI ANNI néven szerepel. Természetesen a latin szövegű krónikában ez a név is latin fonetikával van írva. Káld-sumir nyelven ugyanez a név így hangzik: ENE DU BÉLI ANNA, és jelentése: "az égi király fia", vagy "király - az ég fia". Ez az elnevezés visszavezet minket a sumír királylistának ahhoz a szövegéhez, hogy "az égi hatalom ismét az égből küldetett a földre". Ez a király KHOREZM uralkodója.

Sztrabo szerint MEOTISZ nem az Azovi-tenger kömyéke, hanem az ARALTÓ déli része, és ez pontosan egybeesik KHOREZM állam területével. Ha "meotiszi mocsarakról" beszél a történelem, akkor tengert érteni nem lehet, mert a tenger környéke sehol sem "mocsaras". Mocsarak csak tavak, állóvizek mentén képződnek. Jordanesz írása szerint "az onogurok és a szabírok korábban a Meotisz nyugati partján laktak és így őshazájuk ugyanaz, mint Atilla hunjaié". Masudi arab író azt mondja, hogy: a kazárokat "türk" nyelven szabiroknak, perzsául kazároknak nevezik. Tolsztov szerint: "a magyar név a IX. században az Aral-tó mentén bukkan fel". (id, m. 246, o.)

A Meotiszba... azaz Khorezm-be települt őseink egyik része lehetett talán ÜGEK apjának népe, akik a szomszédos szabír-kazárokkal éppen olyan szövetségben éltek a faji, népi és nyelvi homogenitás alapján, miként Kazária másik oldalán lévő Dentu-Magyaria szabír és Uruki (unugur) nemzetségek. Csakis ezen egybetartozás eredménye lehetett az, hogy Álmos majd felépíti Kievet, az acélkardgyártás központját, és az egybetartozási szövetséget északra is kiterjeszti. Ne felejtsük el azt, hogy ebben a korban is élet-halál harc tombol az "egynyelvűség" életterében. A kegyetlen hódító arab erők nyomulnak egyre hevesebben észak felé. A kardkovácsok városának - Kievnek - kiépítése talán a közös védelem nagy tervének egyik késői része lehetett.

Ugyanis Kazária és Khorezm politikai egysége kb. 760-ig fennállt. Addig, míg Khorezmben az oda menekült talmudista zsidóság át nem alakítja a társadalom szervezetét, és a törzsi vezető családokkal való házasodás útján ki nem alakít egy feudálkapitalista és a köznépet kizsákmányoló uralmi rendszert. Tolsztov tudósít megnevezett könyvében arról, hogy mi történt Khorezmben, ahol a khorezmiek és a velük élő szabírság (vagy unugorság) összekeveredése útján kialakult egy mazdakista törzsi rend, mely - éppen a keveredés következtében-önmagát "kavar"-nak (tehát kavart, kevert népnek) nevezi. Ezt a nevet az arab és egyéb írók aztán említik "chvar, choval. chal" néven, és a magyar krónikák "kabar" szóval emlékeznek róluk. Khorezmben ebbe a törzsi rendbe tartozó népnek megvan a saját papi testülete, akik a tudást őrizték, ápolták a hagyományokat és leírták Khorezm történetét. Tolsztov tudósít minket arról is, hogy a Khorezmbe betörő arabok éppen ezeket a tudósokat (máguspapokat) irtották. (Id. m. 9. old.) Hogy a tudást mentsék, ezek a tudósok menekülnek át legelőször Khorezmből Kazáriába az arab pusztítás elől. Ezek mind "kavar-kabarok", mert Tolsztov úgy írja, hogy "a kabar név a Khorezmiak népneve". Lehetséges, hogy e népben kell felismernünk Álmos édesapját - ÜGEKET - is, de már a Kazáriába áttelepedett időben. Abban az időben, amikor a kazár pénzérmeken az a felírás van: "A KAZÁR KIRÁLY AZ ÉG FIA". (Tolsztov ezt így értelmezi: "az áldott kazár király úr". Helytelen fordítás.)

Tabari arab történetírónál a khorezmi papság és írástudók neve "habr" (többesszámban "AHBAR"). Ez arab nyelvtechnikai szó, melynek jelentése: "írástudó, tudós" (latinul magus és magi). Az arabok vérfürdőt rendeznek Khorezmben, és a "kabar-kavarok" után a Khorezmtben uralkodó és - Tolsztov szerint-"egy sajátságos szinkretisztikus judaizmust kialakító" uralkodó osztály is áttelepedik Kazáriába. Ezzel- amit a kazáriai "Bulán-Korszaknak" neveznek a történészek- indul meg Kazária judaizálása. Ettől az időponttól kezdődik a talmudista zsidó papságnak Kazáriába való tömeges bevándorlása-Tolsztov szerint- főleg Bagdadból és görög földről.

Az álmos-árpádi nép kialakulása tekintetében új képet állítunk az olvasó elé. Ugyanis Adzsemből a régi Khorezmbe vezet a nimrudi hagyomány és a Csodaszarvas mítoszi ereje még abban az időben, amikor a khorezmi uralkodó is az "Ég Fia" volt, és a társadalmi rendet nem változtatta meg a Tolsztov által említett szinkrétisztikus judaizmus. Az i. sz. VIII, és IX. század történelmi eseményei, melyek Káspi-Kaukázus terében lezajlottak, valóban csodává avatják az álmos-árpádi nép további sorsát.

Ugyanis-Kazáriában a VIII-IX. század fordulóján-Artamonov tudósítása szerint - egy talmudista államcsíny történik, ami annyit jelent, hogy az uralkodó - Obadja - a talmudista zsidó papságra támaszkodva, eltörli a vallásszabadságot, és az állami törvénykezés alapja a Talmud lesz. Kazáriában a nép forradalomba lendül, és abban részt vesznek a Khorezmből oda települt "kabar-avarok" is. A forradalmat vérbe fojtják az idegen zsoldosok, és a "kabarok" nyugatra menekülnek. (Régi hazájukat Khorezmt - már elfoglalták az arabok, és ott a nép már muzulmán lett.)

Az álmos-árpádi - népi és nyelvi azonosságúak helyzete - a honfoglalásra való indulás előtt - a következő volt:

Álmos Kiev ura. - Kazáriától nyugatra vannak a kazár szövetséget megszakító URUK-lak (onogurok), és mellettük Dentu-Magyaria szabírjai. Ezekhez csatlakozva települtek az Azovi-tenger környékén a Kazáriából menekült "kabar-kavarok" - akik a Khorezmből átmentett tudást őrző "írástudók" utódai. Mindezek a népek mentesek az izlám és a judaizmus tanaitól. Nagyrészük nesztoriánus és a manicheus vallást törzsi rendszerbe szervezett "mazdekista". Mindnyájan egyformán "tisztelik az elemeket, de csak azt az Egyetlent imádják, aki az eget és a földet teremtette". Az Egyetlen Élő Istenhez, a Nap felé fordulnak, és ősvallásuk Istenasszonya a Boldogasszony.

A Bölcsek bölcse - Álmos - tisztán látja a helyzetet. Ismeri a nagy, hatalmas népének még megmaradt erejét és hitét, mely eddig megszabadította mindnyájukat a judaizmus és az izlám harapófogójától. Talán isteni sugallat útján jut arra a felfedezésre, hogy ebben a térségben a nép élete veszélyben van, mert vagy meghajtja fejét, beadja a derekát az idegen erőszaknak és oda felszívódik, vagy - ha háborúba indul és ellenáll - akkor a túlerő legyőzi mindnyájukat. Kitér tehát minden támadás elől. Ügyes diplomáciával elhárít minden ellenkezést, és készül a Kárpát-medencébe való áttelepülésre. A bölcs Álmos azzal a tettével, hogy fiát - Árpádot - az ősi szertartás szerint pajzsra emelteti, az ősvallás melletti hitvallást hirdeti: a már egyesült és szövetségbe tömörült népének, akik egyformán titokként őrzik a honfoglalásra indulás elhatározását, melyért dolgoznak és készülnek. A talmudista rendszerű Kazária minden igyekezete az, hogy fenntartsa az eddigi szövetséget Álmos népével. Ígéretek és fenyegetések halmaza következik, és amikor a nagy nép elindul a Kárpát-medence felé, a kazáriai talmudista hatalom fizetett és zsoldos "besenyői" ellen kell a jó kievi magyar kardoknak hadakozni. De a Honfoglalás megtörtént.

A következő fejezetekben majd kellőleg kiegészítem az itt leírt adatokat. Elmondom a honfoglalásnak nevezett "Hazatérésünk" történetét is. Igen sokat fogok Álmos személyével foglalkozni, mert igaz történelmünkben ő az, aki bölcs, előrelátó, istenes, szakrális királyunk volt, és megtartotta, átmentette a magyarságot, és méltó fiat nevelt Árpádban.

Az "Előszó"-ban említettem a Belgiumba áttelepedett, "vonaldíszes-kerámiájú" népünket. Itt, az "Alapelvek"-ben pedig a "Kőrös-Tordos" kultúránk népét. Közlök tehát egy térképet itt, hogy az olvasó tájékozott legyen őshonosságuk földrajzi helyéről.

Mielőtt az Idegen uralkodóink által a "magyar" tudományos világ és közoktatásügy irányítására kinevezett idegen egyetemi tanárok és akadémikusok nem erőszakolták népünkre a finnugor származás hipotézisét, a nép és az egész magyarság úgy hitte, úgy tudta, hogy annak a hatalmas és művelt "szittya népnek" vagyunk utódai, akiket a görögök - a maguk nyelvén "skytha"-nak neveztek.

Ennek a nagy népnek igazi nevét illetően még ma is csak találgatásokra vagyunk utalva. Mindenki azt keresi, hogy honnan ered a görög "skytha" szó...?

Egyik feltevés az, hogy a "KUTA" vagy "KUSA" népnév "u" betűjét a görögék "ü"-nek hangoztatták, és a szó elé tették az ő szokásos "sz" hangjukat. Így lett a "KUTA"-ból "szküta".

Ha már Gosztonyival a sumír nyelvhez nyúlunk, ide írom a magam elgondolását is, mely talán a legegyszerűbb. A görögök ugyanis átvették a sumírnak nevezett mezopotámiai tudáskincs legnagyobb részét, hiszen léteznek kétnyelvű írásadatok, ahol az ékírás és annak görög azonosa található. Könnyen feltételezhető tehát, hogy a sumír "KI-TA" szó, mely "földönjárót" és talán "vándort" is jelenthet, kapta meg a görög "sz" előhangot, s így lett a sumír KI-TA görögül "szkíta".

De e sorok írója szerint mindezek a névkövetkeztetések csak másodrendű jellegűek. Ugyanis a magunk sorsából láthatjuk, hogy a tér, hely, ország változással nemcsak az egyének, hanem a népek is más elnevezést kapnak, viszont a személy vagy a nép ugyanaz marad,

A szittya-szkíta nép azonosításához vezető módszer tehát nem a népnév körüli barangolás, hanem a nép jellegzetességeinek, fennmaradt hagyományainak és az ezzel kapcsolatos szimbólumoknak felderítése és a történelem előtti korba való visszavezetése.

Ne akadjon fel senki azon a kijelentésen, hogy a "történelem előtti" korba való visszavezetése, mert akármelyik régi történész írásait vesszük figyelembe a szkítába vonatkozólag, egyöntetűen azt mondják, hogy:

1. A szkíták a legrégibb nép. Még az egyiptomiaknál is előbbiek.

3. Nagyon sok és hatalmas nemzetségekből fonódnak egybe.

4. Végül meg kell említenem itt Erdélyi Istvánt, aki őket egyszerűen csak a "rénszarvasok" népének nevezi iszonyú sok szarvasos ábrázolásuk és a birtokunkban lévő aranyba öntött szarvasos szimbólumaik nyomán.

Keressük hát együtt a Szkítákat - Szittya őseinket.

Amikor ezt a szót olvasom: "rénszarvasok népe" - Gáboriné Csánk Vera: "Az ősember Magyarországon" c. könyvének ilyen című fejezetére gondolok, ahol a nagyszerű kutató az alábbi érdekes megállapítást teszi, amit az előbbi fejezetben részletesen ismertettem: "Visszahúzódott a jégtakaró, a csordák felhúzódtak északra: ekkor népesedett be Észak-Európa. Magas szintű kultúrák, fejlett művészet és életforma kapcsolódott a rénszarvashoz. A régi irodalomban úgy is nevezték ezt a korszakot: "a rénszarvas kora."... (206. old.)

Azt is megtudjuk, hogy ez a nép alakította ki az ún. "síkvidéki életformát" (209. old.), és "igen fejlett vadászgazdálkodásukkal olyan nagyarányú változást indítottak el, amely a civilizáció fejlődését évezredekre meghatározta". (207. old.)

Magyarországon a ságvári és zalaegerszegi rénszarvas táborok korát i. e. 12.000-re teszi Gáboriné. Miután pedig nemcsak Közép-Európában, hanem az ázsiai sztyeppéken is megtaláljuk ezt a kultúrát, hiszen - Gáboriné szerint - ez a nép alakította ki az első népvándorlást- felteszem a kérdést:

Nem lehetnek ezek az "ősemberek" azoknak a népeknek valódi ősei, melyeket a történelmi korszakokban már szkítáknak nevezünk...? Így ugyanis megmagyarázhatók azok a megállapítások, hogy

1. minden népnél idősebbek és

Engem erre a következtetésre az ebből az őskorból származó és a rénszarvas agancsaiból formált tárgyaknak, eszközöknek a történelem szkítáinál fellelhető szarvas ábrázolások tömegének összevetése vezetett. Nem állítok, hanem feltételezem egy síkvidéki népnek a rénszarvas vadászatán és feldolgozásán kezdett kultúrtörténetének a lehetőségét, mely a történelmi korban élő szkítaság - már igen magas fokra szökő műveltségének - ősi alapja lehetett. Lehet, hogy tévedek, de ebben az őskorban már találunk oly hagyatékot, mely feltárja előttünk egy hitvilág létezését. Ugyanis Gáboriné szerint: "mintegy százötven "Vénuszt" találtak Közép- és Kelet-Európában". Mondja, hogy alakjuk azonos, kultikus szerepük volt és a termékenység szimbólumai voltak.

Hitvilági nyomozásunk tehát máris eredményes, mert a "síkvidéki" kultúra ősemberénél ott Van az "Istenanya" fogalma és szimbóluma, ami annyit jelent, hogy éppen úgy hittek a termékenység isteni eredetében és vonatkozásában, miként ezt a hiedelmet és szimbólumait bőségesen megtaláljuk a görögök által szkítának nevezett népeknél.

A görögök mindazokat a népeket, melyek tőlük északra lakoztak, és népnevüket nem ismerték, egyszerűen csak "achytának" nevezték. Panaszkodik is emiatt Strabo, de aztán ennek a görög szokásnak, mely nem törődött azzal, hogy a népek saját magukat miképpen nevezik, az lett a következménye, hogy Pelloutier keltákat, Pinterton gótokat, Bonfini és Deseritz pedig hunokat és magyarokat lát a "schytákban" A mi felderítésünkben igen érdekes az, hogy annak a hatalmas "schyta" birodalomnak a kiterjedése, amit Herodotos ír le, pontosan fedi azt a területet, melyet mi HUN-MAH-GAR-RI-A néven ismertettünk, vagyis a Kárpát-medence- Káspi- Aral- térség és Közel-Kelet egységét.

A szkíta nyelvre keresésében legelőször Gordon Childe-re hivatkozom, aki igen meggyőzően fejezi ki a nyelv hatalmát, amikor így ír: "a nyelv az eszköz, mely által és melynek segítségével a tapasztalat társadalmi öröksége megmarad és átadódik... így a nyelv ésszerűsíti a tradíciót".

Felsorolom a (9) alatti jegyzetben a régi történészek adatait arra vonatkozóan, hogy azok a népek, akik megőrizték a szkíta hagyományt, és a görög elnevezés szerint őket "schyta" népeknek tartották, a következők: "a már említett sarmata, saka, daha, massagéták, a pártusok, hunok, avarok, szabirok és magyarok". - Ezek az idézetek azt is bizonyítják, hogy a régi - mondjuk így =96 korabeli történészek a hun-avar-magyar népeket egy-azonos nemzetségűnek ismerték el. Tehát nem "rokonság", hanem "azonosság" fűzi egybe őket.

De előttünk áll a nagy kérdés: hogyan találjuk meg a "schyta" nyelvet...? - De nemcsak "nyelvet" keresünk, hanem annak rögzítő tartozékát, az írást is!

Nyelvkutatásunkban két végpontunk van, melyben "két" nyelvállapotot tudunk rögzíteni. Egyiket: a kezünkben lévő 4-7000 éves nyelvemlékek képezik, melyek a ma "sumer"-nak nevezett mah-gar nyelven íródtak és a Kárpát-medence - Káspi-Aral-térség - Tigris-Eufratesz területéről valók.

Másik végpontunk a mai magyar nyelv, melynek grammatikája (agglutináció és morfológia) azonos ezzel a ma "sumer"-nek nevezett ősnyelvvel és legalább 500 szógyökazonosság is kimutatható.

Az írás tekintetében: Herodotoshoz kell visszatérni, aki a "transsylvániai "agatirs"-okat említi schyta népként". Az "agatirs" népet azonosítják az itáliai "etruszkokkal". És mindkettőnek "rovásírása" volt. "AGATIRS" elnevezésben az "S" a többesszám ragja. Tehát a népnév összetevődik az "AGA" és a "TIR" szavakból. Miután az emberiség "első" írása (a tatárlakai amuletten) éppen onnan való, ahol Herodotos megjelöli az "agatirs" nép hazáját Transsylvániát - (vagyis a mai Erdélyt), és ezt az írást - miként majd a következőkben látni fogjuk- a sumir nyelv segítségével sikerült elolvasni, úgy vélem, hogy itt is ugyanezt a módot alkalmazhatjuk. De az "agattirs" népnek Itáliában "etrusk" nevet adtak. Ez a változás felveti azt a gondolatot, hogy talán mindkét névnek eredeti szógyöke a sumir "TÚR" és az "agaturs"-ból lett az "etrusk".

Vizsgáljuk meg mind a két lehetőséget. Mindkettőben egyezik az "AGA". A sumirban "AGA" (L. 347) jelentése: "korona". "TIR" (L. 374) "erdő". "AGA-TIR" tehát jelentheti az "erdőség kiváló embereit": (Tekintve, hogy Erdély valóban az erdők birodalma, talán ez fedi is Herodotos megállapítását.) De ha a sumír "TÚR" szót illesszük a "TIR" helyébe, akkor nap, hatalmas népünkkel hozzuk kapcsolatba ezt a nevüket is. A "'TURUL"-t tárgyaló fejezetben részletesen kifejtem a "TÚR NEMZETSÉG"-nek írásban is kifejezett karizmatikus kötelességét és kiválóságát. - Ha az "AGA-TÚR" megoldást választjuk, akkor erre a népre a "koronás túr-ivadék" elnevezés vonatkozik.

De Herodotos közli (IV. könyv 10.) a görög mitológiának azt a megállapítását, mely így mondja: "Herkulesnek három fia volt: Agatirs, Gelon és Schyta." Itt aztán már a mitológiai változtatást is számba kell venni, mert közismert a szakkörökben az a tény, hogy a görögök, mint "hellének", átvették annak a népnek a kultúráját, melyre rátelepedtek. Ez a "pelazg" nép volt. Erről a népről így emlékezik meg Herodotos (I. 57.): ..semmi pozitívumot nem tudunk mondani arra vonatkozóan, hogy milyen volt a pelazgok nyelve... de valami barbár nyelvet kellett beszélni a pelazg eredetű attikai népnek. Mikor egyesültek a hellénekkel, el kellett hagyni nyelvüket, és meg kellett tanulniok a hellénekét."

Herodotos tehát világosan megmondja, hogy két különféle népről és két különböző nyelvről van szó Görögország őstörténetében. Miután pedig az attikaiaknak sokkal magasabb kultúrájuk volt, mint a helléneknek. Hiába nevezi nyelvüket "barbárnak" a történetírás atyja. mert írásuk is volt, ami még máig sincs megfejtve. (Linear "A" és "B".)

A hellénekből lett "görög" élettérbe viszont csak a Kr. e. S. Évszázadban vezetődik be az írás. És ez az ún. "föníciai" Herodotos tudósítása valójában két életperiódust határoz meg, mert a görög félszigeten a nyelv- és írásváltozás ezt eredményezi. A hagyományok azonban élnek, mert az alacsonyabb kultúrfokú nép a magasabbra fejlődöttek hagyományát veszi át. Ez történt a hellén-görögökkel is, akik rátelepedtek az attikaiakra, és ezeknek kultúrája szorosan kapcsolódik ahhoz a sumír hatáshoz, mely a Kárpát-medence és Közel-Kelet nyelvi és népi azonosságából sugárzott szét. Így a görögöknél is megtaláljuk az un. "sumír mitológia" részleteit, és ma már köztudomású a szakkörökben az, hogy a görög HERKULES a sumír NIMRUD (Gilgames) azonosak.

Herodotos sohasem járt azokon a területeken, melyek népeiről "történelmet" írt. Így nem tudhatta azt, hogy a Tordos-Kőrös kultúrák népe Transsylvaniában már Kr. e. 5500-ben fűtőberendezéssel ellátott kőházakban lakott, ismerte a boltívet, rendszerbe foglalt társadalomban élt, szerszámai voltak, az agyagedény-készítést és azok díszítését művészi fokra emelte, kozmológikus vallása az "anyaistennő" tiszteletében jutott kifejezésre", és az emberiség első írása az ő kezéből ered.

Miután pedig ennek a népnek nyelve és írása megelőzi a ma "sumer"-nek nevezett "mah-gar" nyelvünk ékiratait, bátorságot vettem ahhoz, hogy az előbbi fejezetben "proto-magyarnak" nevezzem ezt a Kárpát-medencei, transsylvániai népet. A következőkben szeretném bebizonyítani azt, hogy Herodotos által a "schyták"-hoz csatolt "agatirs"-ok éppen úgy rátelepedtek erre a kőrös-tordosi népre, mint a hellének a pelazgokra, azzal a különbséggel, hogy Herodotos "agatirs"einek nyelve és faji sajátossága azonos volt a Kőrös-Tordos kultúra népével. Ezek azonban nem az "agatirs", hanem "sicul", "sekel" néven ismeretesek és pontosan olyan rovásírást használnak, mint amit a szakirodalom "föníciai"-nak ismer.

PHOENICIA: "Phönicia" név görög eredetű. A görögők nevezték így az őslakos "Kánánitákat", akikkel kereskedtek. Így már Kr. e. 1200-ban a "Cananita" vagy "Phöniciai" elnevezés azonos népre. a "Kananiakra" vonatkozik, akik a legrégibb hajósnépek voltak. A legrégibb időben "Kánán" elnevezés alatt az egész szíriai-palesztinai part területét értették.

(Ide be kell szúrnom azt, amit ez a Bibliai Szótár nem mond. vagyis azt, hogy mit jelent a sumír-arámi nyelven "kánan"? "Kan" vagy "Ka-an" jelentése "kapu". A legrégibb írásokban így találjuk ezt a nevet: "Ka-an-an", ami a sumír-arami nyelvben: "ÉG KAPUJA" jelentést ad. De az is lehet, hogy ezt a földet az őslakos "arámiak" nem "KANAN", hanem "KANAM" szóval jelölték, és ez nagyon valószínű, mert "KANAM" jelentése "HAZA". Így "KANAM-ARAM" - az "ISTENANYA NÉPÉNEK HAZÁJA". [L. Deimel 133. és 312. sz. ékjeleit. Labatnál ugyanaz.])

A görögök azért nevezték "CANANT" "Phönicia"-rak, mert e kifejezés náluk "bíborszínű területre" vonatkozik. Ugyanis a kánáni népnek már évezredes gyapjú- és gyapjúfestési ipara volt, és ők a bíborszínű gyapjúval is kereskedtek, már a Kr. e. 18-19. században, mert a kánának a "hurita" (kurita) népekből váltak ki. Későbben csak a Földközi-tenger keleti partvidékét nevezik "Phöniciának", ahol Byblos, Sidon, Tyrus és a mai Beirut voltak a legnagyobb kikötői ennek a kiváló hajós, tengeri népnek, de a KARMEL~hegy is Phöniciához tartozott. Történelme összeköti ezt a kánáni népet a sumériai URUK-kultúra népével, tehát a Kr. e. 4. évezred második felével. A kánának is fallal körülvett városokban laktak, ahol templomokat is építettek. Házaik négyszögletes alakúak voltak, és ők is végigszenvedték a semita népek támadásait. de a Hykszoszokkal és Egyiptommal is kapcsolataik voltak, mint az a Tell-Amarna textusok bizonyítják. Királyaik címe: "NAPKIRÁLY". amint a fáraókkal történt levelezések mutatják. A Kr. e. 2. évezred közepén a "SA-GAZ" (gyilkos nép) támadja a kanánitákat. Ez a "hapiru" vagy "habira" nomád, műveletlen tömege. (B. J. F. beszúrása: a "hebraisztika" a "habiru" elnevezésből eredezteti a "héber" szót!)

Az asszírok is be akarják kebelezni Phöniciát, de megint megszerzik szabadságukat és kolonizálják a spanyol félszigetet. Málta és Kréta is az ő fennhatóságukhoz tartozott. Vallásuk: Baál és Astoret hite. (Tehát a "Napisten" és az "Isten-anya" tiszteleten alapuló és kozmikus szemléletű Istenhez való közlekedés, hiszen már nevükben: "ÁR-AM" hordják vallásukat, lévén "ÁR" : "nép" és "AM": "ANYA" (ISTENANYA NÉPE : ÁRAM.)

Most azt is írjuk ki, amit ír ez az összesítés a másik "tenger népről" a következő elnevezés alatt: vagyis a "filiszteusok". Elnevezésük legelőször az egyiptomi írásokban fordul elő így: "PRST", ami - az egyiptológusok szerint - annyit jelent: "tengeri nép", akik elárasztották Egyiptomot III. Ramses (1185 B. C.) idejében és letelepedtek a palesztinai parton, ott, ahol "Phönicia" van. A következőket szóról szóra fordítom az angol szövegből: "A tengeri népek közül egyedül a filiszteusok telepedtek le a palesztinai parton és a TJEKER-ek. A többiek: SHEKELES (siculi), DENYEN (DUNAOI, akkádul DAMUNA, phöniciai DUNYM), SCHERDEN (szardíniai?) és a WESWES csak időlegesen ismerhető fel.

Ezek a népek - egy nagy kiterjedésű népvándorlás következtében - át lettek helyezve az ő eredeti hazájukból a kelet-mediterráni és dél-kelet-európai területekbe, a Kr. e. 2. évezred utolsó felében."

A pre-hellén filiszteusok ázsiai eredetűek, turáni királyokkal

Értékeljük ki ezeket az adatokat. Észrevehetjük a népelnevezések zűrzavarát, mely szerint: "Phöniciaiak" mint "nemzet" nem léteznek, mert ők a "kánaániak". de mégis a "phöníciai" a legjobb hajósnép, annak ellenére, hogy "phöníciai", "kánaáni", "Filiszteus", "tengeri nép" és "SHEKELES" (siculi) ugyancsak az, "tengeri nép", mely a 2. évezred második felében Európa délkeleti részébe települ.

E sorok írója úgy véli, hogy a "SHEKELES-SICULI" volt "tengert nép", azonosítható a székelyekkel. akiket latinul még ma is "SICULI" néven ismernek. (Ez a többesszámú kifejezése a "SICULUS" népnévnek, éppen úgy, mint a "MÁGUS"-nak a "MAGI".) - Ezzel a bizonyítékkal igen jól kiegészíthető dr. Forrainak az az írástudománybeli meghatározása, hogy a "székely' rovásírás déli eredetű". mert azt a "SICULI-székely" nép hozta magával akkor, amikor az ezt az írást használó és "phöníciai", vagy "tengeri népek"-nek nevezettek között élt, és onnan Dél-Kelet-Európába vándorolt. De talán azok is átveszik ezeket a hiteles adatokat, akik "filiszteus hunokat" látnak a palesztinai partokon, hiszen itt a "bibliai-hebraisztika" nevezi "ázsiai népnek" a filiszteusokat és turáni királyaikat. Talán a hun-avar-magyar rovásírásnak a székelyek (SHEKELES : "székelyes"?) írásával való azonossága is innen származtatható? Mindenesetre annyit már tudunk szembeállítani a "héber" érdekű Komoróczy állításával, hogy: a phöniciai gyűjtőnévvel illetett un. "tengeri népek" írása már a héberek előtt létezett. Miután ezt az írást viszik magukkal a "siculi"-nak nevezett "tengeri népek" és utódaik megtartják ezt az írást, bátran mondhatjuk itt is, hogy a rovásírás tekintetében a székely-hun-magyar az átadó és a héber az átvevő vagy eltulajdonító itt is, mint mindenben.

Az itt közölt kép a filiszteus nemzeti viseletű ruhát ábrázolja. "Székely"-azonossága szembetűnő. (Átveszem a "P" 792. oldaláról.)

A tisztánlátás érdekében ki kell egészítenem a (')-gal jelölt forrásmunkám alapján írt fenti adatokat a következőkkel:

A philistian, harcos, hunhoz hasonló lovasnépet az egyiptomi írások "prst" néven és a phöníciai írásban "plst" névvel tüntetik fel. Miután S. N. Kramer megállapította, hogy a bibliai Genesis 11, 1-9 részében írottak: "mind az egész földnek pedig egy nyelve és egy beszéde volt"... valóban a mezopotámiai élettérre vonatkozik - tehát Káldeától-Anatólia-Palesztina-Elam-Khorezmia-transzkaukázusi területek, egészen fel az Ister-Dunáig, miképpen az Oxford-Ashmolean Museum Ash. 1924475. sz. cuneiform táblájának szövege igazolja, indokolt, hogy az összes szkíta elnevezéseket a sumír nyelv alapján elemezzük. Így "prst" : sumíri "para-su-tu" : parast : főldmívelő. "plst" : sumíri "pala-su-tu" : palást - "királyi hatalommal beborított terület". "tur-an" : az ég kisebbik fia. (Másik elnevezése annak a fogalomnak, ahogy a sumír nép önmagát nevezte. Eredetije ENHI-GIR... KI-EN-GIR, amiből származik a KA-AN-GAR- HU-UNGAR, és sumír nyelven mindegyik "Isten gyermekeit" jelenti.)

Amikor aztán megtudjuk, hogy ők a "sarmata" nép is, mert "sar-mata" babilóni nyelven : "királyi föld", és azt is hozzávesszük, hogy V.Orbán és XI. Gergely római pápák, valamint Nicholas Mysticos bizánci patriarka a magyarokat nevezik "királyi szkítáknak"... mintha bezárulna a származás és utódlás köre a szkitákra vonatkozóan. " És ne beszéljünk többé görögökről, hiszen a Tolsztov-expedíció megállapította, hogy a "szkítáknak" nevezett nép a mezopotámiai sumír kultúrát vitte magával észak felé, és ez a hurrian-subarean-subur-rabár-sabír nép volt, a mezopotámiai "Zab el Asphal" folyó mellől, és ezért nevezték őket a görögök megint görögösen "sabartoi-asphaloi" népnek.

Az "Ermitázs" Múzeum Budapesten is bemutatta a birtokában lévő "szkíta kincseket". Véletlen lenne, hogy a koronás agancsú, lerogyott szarvast felragadó, hatalmas "Napmadár" (mely a címlapon látható), "hiányzott" a kiállítás tárgyai közül? Ugyanis Los Angeles-i, New York-i kiállításokon a főhelyre volt kitéve.

A kiállításról szóló tudósítások így tájékoztatták a látogatókat: "...a csodás kiállítási tárgyak készítői görög rabszolgák voltak, akiket leigáztak a kegyetlen, barbár szkíták"... de hozzáteszi azt is, hogy: "...a kiállítás sok aranykincse a Schyta, Urartui, Altai és Sarmata nomád civilizációk terméke".

Ezeket a kijelentéseket egyedül az az öntelt és soviniszta tudat sugalmazza, mely a "művelt nyugat" emberében megszilárdult és azt hiszi, hogy ez a "nyugati műveltség" felette áll mindennek, de indokolásul mást felhozni nem tud, mint azt, hogy a "nyugati műveltséget" a görögöktől származtatja.

Így tévesztik meg a közvéleményt a "szkíta műkincsekre" vonatkozóan is akkor, amikor azok nagy részének kivitelezőit és alkotóit görögöknek nevezik egyrészt, és másrészt magát a műtárgyat az "URARTIAN" néptől eredezteti. Ez már magában egy ellentmondás. Ugyanis a "görög" műveltség mint elmondtam - legjobb esetben a VII. évszázadban Kr. e. kezdődik. Ezen időpont előtt "hellén kultúra" még nem létezik, csak "pelazg és atticai", de ezekhez a helléneknek és a későbbi görögöknek semmi közük nincsen.

Az UR-AR-TU népet minden tudományos szakmunka azonosítja a "hurrians-subareans" néppel, amelyik Samuel Kramer szerint "özönvíz előtti". Ugyanis csak az asszír krónikák nevezik ezt a területet UR-AR-TU-nak. Az asszírok előtt HURU a neve, és Sir Woolley & Hawkes így ír róluk: "a subar nép kapcsolatos - mondhatni azonos - a hurriens (hurri) néppel... Dél-Mezopotámiában hurrita nevekkel találkozunk, és ugyanők vannak Palesztinában is a patriarkák előtti korban..."

Tehát a "szkíta művészetnek" az a része, amit "Urartean civllization" néven nevez a megnevezett kiállítás informátora, a sumeroktól ered. Viszont Gordon CHILDE ezt a "sumer kultúrát" 3500 Kr. e. évben már a Duna-medencében-Magyarországon - meglévőnek bizonyítja... így "the Land of the Scythians" kiterjedését Mezopotámiától a Kárpát-medencéig az archeológia bizonyítja, s így igaza van Sir Rawlinsonnak, amikor az ékírást "scytha írásnak" nevezte már 1854-ben.

Ez a sumír- szkíta kultúra pedig már a 3500 Kr, e. évben Magyarország területén él és tündököl. Megérthetjük tehát Sir Leonard Woolley elragadtatását, amikor így ír róluk: "az egyiptomiak, babilóniak, asszírok, phöniciaiak, héberek és végső fokon a görögök tudásának és művészetének legnagyobb részét a sumírokig tudjuk visszavezetni.""

Ne nevezzük tehát a "sumír-szkíta" népet barbárnak, mert ha vándorlásukban csak egy emberöltőt megálltak, azonnal hatalmas városokat építettek, és a műveltség igen magas fokát gyakorolták- az írástól a fémművességig és az öntözőrendszeren alapuló földművelésig. Ne feledjük, hogy övék a bronz, az acél feltalálásának érdeme, és ők az első szőnyeg készítői és a "hun selyem" alkotói is.

És mindezt a "görögök" előtt sok-sok évvel.

Itt nem "törzsekről" van szó, hanem egy "hatalmas nemzetségről", mely Közép-Ázsiától a Dunáig és innen Mezopotámiáig települt. Gordon Childe nevezi őket "egy azonos nagy népnek". De megmaradt a nevük is, ahogyan önmagukat nevezték; a "CHOREZM" elnevezésében, és prof. Djakanov egyetért velünk abban az etimológiában, ahogyan ezt a sumír nyelvből levezettük így: a KU-MAH-GAR-RI-ES-MA... vagyis a "nagy, hatalmas nemzetség földje".

Ennek a fejezetnek tehát nyugodtan adhatjuk ezt a címet is: "A székelyek eredete". Mert kánáni eredetűek és magukkal hozzák azt a rovásírást, amit aztán az összes "szkítának" nevezett testvérnépeik használtak.

De - miképpen a Bibliai Szótár tudósítja - hagyományaik a sumer URUK kultúrából erednek, tehát ők is a mah-gar nyelvet viszik a kánaáni nyelvjárásban. A laikus azt kérdezheti, hogy: "miért nem írnak ők is úgy, mint az urukiak, ékírással...? - A felelet egyszerű: "Itt nincs agyagtábla, hanem van fa, amire róni lehet, és a mészkő, amibe vésni lehet a rovásjeleket". Ez a "sekel" (székely), "sicul" nép az, amit Herodotos "agatirs"-ként küld Transsylvaniába.

Ne felejtsük el, hogy a Kr. e. 2. évezred végén vagyunk. A Tigris és Eufrates melléki, régi, boldog "Suméria" mahgarjai a semita terror elől már az északi területekre és a Kaukázusba húzódtak. Segítőik az ázsiai síkságon, a Káspi-Aral-térségben és Belső-Ázsiában birodalmakat alapító testvérnépeik voltak, akiket Herodotos idejében (Kr. e. 450 körül) a görögök "barbár szkítáknak" neveznek. (Itt érdemes megjegyezni, hogy az a jezsuita pap, aki Herodotos munkáját görögből spanyolra fordította - P. Bartolomé Pou S. J. - arra a részre, ahol Herodotos leírja a szkítáknak a kegyetlenségeit, vértivását, emberáldozatait, az I. köt. 375. old. [1] jegyzetében felvilágosítja az olvasót arról, hogy: "a görögök sokat hazudtak az ő nagy ellenségeikről, a szkítákról... és aki nem volt görög, az nekik mind 'barbár' nép volt".)

Tehát ne adjunk hitelt azoknak az írásoknak, melyekben a mi szkíta-szittya őseink kegyetlen és műveletlen társadalommal rendelkező népnek vannak feltüntetve. Annak sem, hogy "sátorlakók" voltak, hiszen hatalmas városokat hagytak az utókorra. De ez nemcsak e sorok írójának a véleménye, mert megőriztem a "MIAMI HERALD" 1973, ápr. 21, számának egy cikkét, melynek címe: "Az igazságtalanul rágalmazott Schyták". A cikkíró

(Dev Murarka) tudósít az 1971-ben, a Dnyeper-könyökben kiásott szkíta királysír csodáiról, ahol 15 000 köbméter földet szedtek ki a sír feltárásában. A cikkíró így foglalja össze az archeológusok véleményét: "I. Mindaz, amit Herodotos - szóbeszéd és híresztelés szerint - írt a szkítáknak az életéről és kultúrájáról, nem fogadható el és elejtendő ennek a hatalmas sírnak kiértékelése alapján, és

2. a szkíták nem voltak vérengző és vérszomjas vadak, hanem tisztességes, mesterien művelt és bölcs nép."

A görög történelmi irodalom következetesen nevezte az összes "Turáni népeinket" schytának. Így a Kárpát-medence-Káspi-Aral-térség és Mezopotámia összes népei ezen görög meghatározás részesei voltak, mely azután a népeink birodalmi megnyilatkozásaival kiegészítődött a "HUN" elnevezéssel, és akkor "szkíta-hun"-ok lettünk. De ne feledjük el, hogy hatalmas, nagy nemzetségünk a Kárpát-medencétől Belső-Ázsiáig és délen a ma Perzsa-öbölnek nevezett tengerig (beleértve a mai Palesztinát is) lakozott már a Kr. e.-i évezredekben. Ezt a hatalmas népet a görögök egyesítették azzal, hogy "schyta" nevet adtak nekik. Így, mivel az "utókor" már nem ismerte népeink eredett nevét, mely - mint a következő fejezetekben látni fogjuk majd- "SA-PÍR" (szabír) és "AN-SA AN" (Adzsem) volt, joggal mondják a régi történészek azt, hogy a "schyták a legrégibb nép, még az egyiptomiaknál is régebbiek", mert ők minket csak a "schyta" néven ismertek meg. - De nem mindegyikük úgy ír, mint a gonoszkodó Herodotos.

Laertius Diogenes írja: "Midőn szabadon beszélt valaki, azt mondták róla, hogy a skytha beszédmódot utánozza."

Anacharsis skytha bölcs arra a kérdésre, hogy micsoda a jó is meg a rossz is az emberben, így felelt: -A nyelv. - Ő állította azt is, hogy jobb egy sokat érő barát, mint a sok semmirevaló!

Aeschylus elnevezése a szittyákról: "A jótörvényű skythák".

Scynmus azt írja a pásztor szittyákról, hogy közülük senki sem bánt semminemű állatot s igavonó barmot. Tejjel táplálkoznak. Úgy élnek, hogy mindnyájuk birtoka és minden vagyona közös.

Strabo (Kr. u. 24.) azt írja a szittyákról, hogy igen egyszerű gondolkodásúak, azaz őszintén becsületesek és a legkevésbé sem ármányos észjárásúak voltak, "nálunk sokkal szerényebb igényűek, kevesebbel megelégedők". De azért nagy hírű filozófusaik voltak, mint: Abaris; Toxaris, Anacharsis. Abaris és Anacharsis nagy becsületben éltek, mert honfitársaiknak barátságos, romlatlan és igazságos jellemet tanúsítottak. "...A skythák- írja Strabo - jeles és igazságos emberek. Nem ismernek jövedelem megtakarítást, sem szatócskodást, kivéve az árucserét."

Anacharsis és Abaris szittya bölcsek a könnyedség, tökély és igazság nemzeti sajátosságait személyesítették meg. Strabónál olvassuk Euphorus következő kijelentését: "A bölcs Anacharsis a nagyon istenfélő pásztor skytháktól származott. A skythák a legigazságosabb erkölcsökben élnek. Vannak némelyek a pásztor skythák között, akik igazságuk által mindenek fölött kitűnnek."

Anacharsis szittya bölcs találta fel a fúvót, a kéthegyű horgonyt és a fazekas korongot.

Xenophon írja az abius skcythákról, hogy Ázsiában laknak, saját törvényeik szerint élnek, leginkább szegénységükkel és igazságuk által tűnnek ki.

Homeros az abiusoknak nevezett skythákat a legigazságosabb embereknek mondja. Így ír róluk: "A tejevő skythák a legigazságosabb emberek."

Choirilus (Kr, e. 472-399.) megállapítja: A juhlegeltető sákok származásra nézve skythák - lakták a búzatermő Ázsiát s a vándor pásztoroknak, ama igazságos embereknek voltak gyarmatosaik.

Philarchos (Kr. e. 210.) a következőket jegyezte fel: A skythák, midőn aludni készülnek, tegezt vesznek elő, és ha bú nélkül találták eltölteni azt a napot, fehér kövecskét dobnak bele, ha pedig bajjal, akkor feketét. A meghaltaknak tegezeit kihozzák és megszámlálják a kövecskéket, és ha a fehérek nagyobb számban találtatnak, mint a feketék, boldognak magasztalják az elhunytat. Innen keletkezett az a közmondás, hogy "jó napunk a tegezből van".

Toxaris skytha bölcsnek az athéniek, mint vendégbarát orvosnak síremléke mellett, fehér lovat áldoztak. Az emlékoszlopba skytha férfialakot véstek; ez bal kezében kifeszített íjat tart, jobbjában pedig, úgy látszik, könyvet. Az oszlop a földön fekszik, de mégis mindig megkoszorúzzák. Toxaris szavai a skytha barátságról: "A skytha barátok sokkal hívebbek, mint a görög barátok, s amazok többre becsülik a barátságot, mint emezek. Ti görögök, jobb beszédeket tudtok mondani a barátságról, mint mások, de a barátság tetteit nem gyakoroljátok a szavak méltósága szerint, hanem megelégedtek azzal, hogy dicséritek és kimutatjátok, milyen nagy jó az; a szükségben pedig elárulván beszédeiteket, elszöktök a tettek elől. Mi ellenben, amennyire fogyatékosak vagyunk a barátságról való beszédekben, annyira felülmúlunk titeket annak tetteiben... Én azt gondolom, hogy párviadalban legyőzetvén sokkal szívesebben hagynám levágatni a jobb kezemet - ami a skytha nép legnagyobb büntetése -, mint hogy a barátságban silányabbnak tartsanak másnál. Nálunk folytonosak a háborúk. Ekkor van leginkább szükség jó barátokra s ezért kötünk minél szilárdabb barátságot, azt tartván egyedüli legyőzhetetlen és felülmúlhatatlan fegyvernek...

Elmondom, miként szerzünk barátokat: Nem ivás közben, mint ti, sem úgy, hogy valaki ifjúkori társunk vagy szomszédunk, hanem, ha látunk olyan jeles férfiút, aki képes nagy tetteket véghezvinni, ahhoz sietünk mindnyájan. Sokat utánuk járva mindent elkövetünk, hogy el ne vétsük a barátságot, s ne tűnjünk fel megvetendőnek. Ha pedig már barátul választottunk valakit, következik a szövetség s a legnagyobb eskü, hogy egymással fogunk élni, s ha kell, egymásért meghalni. És így is cselekszünk, mert mihelyt bemetszvén ujjainkat, serlegbe csöpögtetjük a vért s kardjaink hegyét belemártván, egyszerre iszunk mindketten belőle, semmi sincs, ami ezután minket szétválaszthatna."

Nicolaus Damascenus feljegyzése szerint a szittyáknál évenként nyilvánosan bírálják el az ifjakat és a szüzeket, és az az ifjú, akit legjobbnak ítélnek, azt a szüzet veszi nőül, amelyiket akarja.

Menander szerint az európai szittyák vagy másként a Fekete-tenger innenső partján lakó géták, önmegtartóztatásukról voltak híresek. Menander görög vígjátékíró közülük származott, s feljegyzése annál inkább hitelesnek mondható.

Cicero feltűnően magasztalja Anacharsisnak, a szittya filozófusnak csodálatos bölcsességét.

Cassius, az egyházatyák iratainak híres összegyűjtője, Aranyszájú Szent János híres tanítványa - szittya volt.

Justinius nyomán Mátyás Király nagynevű történetírója, Bonfmius gyűjti csokorba a szittyák erkölcsi értékeit: "A skythák nemzete harcedzett, megfékezhetetlen, nem ismeri a fösvénységet és nagyravágyást, a legyőzöttektől semmit sem követelt a dicsőségen kívül. Tejjel és mézzel éltek. Az igazság náluk nem törvényekkel volt elfogadva, hanem jellemükbe volt oltva. Nem volt nagyobb gonosztett náluk a lopásnál. Ezüst, arany után- erkölcsüknél fogva- nem futottak. Egyébként igen mértékletesek és önmegtartóztatók és természettől fogva becsületesek voltak."

Desericius neves magyar történetíró írja: "Jegyezzünk fel valamit az utókor számára a skythák természetes tehetségéről is. Csak a nagyon idegen nem ismeri s tudja, hogy a mai magyarok, mint a skythák sarjadékai, igen tehetségesek. A régi skythák természetes tehetségétől se vonandó meg a legfényesebb dicséret. Hadi taktikával győzték le Cirust, Dariust és Perosust. Szellemes képes példázatokban, burkoltsággal játszották ki magát Dariust; választékos és finom szavakban szóltak Nagy Sándorhoz..."

De nemcsak választékos szavakban szóltak Nagy Sándorhoz, hanem meg is küzdöttek vele az ázsiai szittyák a Jaxartes folyó mellett rendes és szabályos csatában s a győzelem a földkerekség legyőzője és a le nem győzött szittyák között kétes, eldöntetlen maradt.

Csodálatosan gazdag volt a szittya lélek erkölcsiekben, egyszerűségben s állhatatosságban, de még nagyobb volt a hűségben, az adott szó megtartásában.

Toxaris szittya bölcs a következőképpen beszéli el a görögöknek két szittya- Dandamis és Amizok-barátságának történetét: -Elmondom Dandamis és Amazok történetét, de előbb esküdni fogom a mi eskünket: Esküszőm a Szélre és Kardra, hogy semmi hazugságot nem mondok a skytha barátokról... Ha a Szélre és Kardra esküszünk, azt annyiban tesszük, amennyiben a Szél (levegő) az élet oka, a Kard pedig halált eszközöl.

..Tehát negyedik napja volt Dandamis és Amizok barátságának. Ekkor ellenség tőrt a skythák vidékére, s mivel azoknak a támadásról sejtelmük se volt, mindnyájukat megfutamította vagy elfogta az ellenség, kivéve azokat, akik gyorsan a folyam túlpartjára úsztak. Akkor t.i. a Don folyó két partján táboroztak a skythák. Az ellenség kirabolta sátraikat s feldúlta mindenüket. Ezért a skythák nagyon szomorkodtak.

Amizok foglyul esett. Kiáltozta barátja nevét s emlékeztette a serlegre és vérre. Mikor Dandamis ezt hallotta, tüstént visszaúszott az ellenséghez s visszakérte barátját. Az ellenség azonban nagy váltságdíjat követelt érte. Dandamis akkor így szólt: "Mindenemet, amim volt, elraboltátok, de ha képes vagyok szegénységben valamit tenni, kész vagyok rá. Ha pedig akarjátok, tartsatok meg engem barátom helyett, s úgy bánjatok velem, ahogy nektek kedves." Az ellenség erre szemeit kérte váltságul. Dandamis azonnal odatartotta, hogy szúrják ki. S mikor kiszúrták, átvette barátját, s azzal együtt úszott vissza a folyón keresztül. Az ellenség megrémült e hősiesség láttán, mert meggondolta, hogy minő jellemű férfiak ellen kell majd a jövőben harcolnia.

Priszkosznak egy, a hunok közé került, és a hun életmódot felvevő görög beszéli el fogadott népének szokásait, tulajdonságait: "A skytha (hun) föld lakói ugyanis háború után nyugodalomban élnek, amennyiben mindenki élvezi vagyonát és éppen nem vagy csak kis mértékben van terhére másnak, vagy más neki." Ezután fölpanaszolja, hogy a dolgok bizony nem így állnak a rómaiaknál, annak igazolására, hogy jelenlegi életét jobbnak tartja az előbbinél: "Békében pedig még keservesebb az életük folyása, a túl szigorú adóztatás és a gonoszoktól szenvedett károk miatt, mert a törvény nem áll mindenki fölött, hanem ha a bűnös a gazdagok közül való, megtörténik, hogy nem lakol gazságáért, ha pedig szegény és nem tudja ügyét védelmezni, ki kell állania törvény által kiszabott büntetést, hogyan még ítélet hozatala előtt el nem hal, mert a per lefolyásához sok idő kell és sok költség. Ami az egészben a legkeservesebb: csak pénzért nyerhetni igazságot, mert senki a megsértettnek igazságot nem szolgáltat, hacsak pénzt nem ad a bírónak és a bíró környezetének. Szépek a törvények s jó a római alkotmány, de ezt bemocskolják a hatalom birtokosai, mert nem olyan lelkületűek, mint az elődjeik voltak hajdanában..."

A hunok erkölcse, életmódja, társadalmi rendje ezer év leforgása alatt mit sem változott. Nincs oltunk kételkedni tehát abban, hogy Árpád magyarjaira más tőrvények vonatkoztak volna. Azt is láthatjuk, hogy a görögök a hunokban szittyákat láttak, mint ahogy szittyáknak, hunoknak, avaroknak vélték a kor szemtanúi a magyarokat is. S ebben szintén ne kételkedjünk, mert az említettek egynyelvű - egy fajtájú népek- magyarok voltak. Bár külön törzsekben, törzsszövetségekben éltek, némelyiküket nagy földrajzi távolságok választották el egymástól, ennek következtében különböző idegen népekkel érintkeztek, keveredtek, mégis megtartották azonos műveltségüket, alapvető faji és lelki tulajdonságaikat, vérükbe gyökerezett társadalmi törvényeiket.

Haló poraiban is hálával emlékezem meg hajdani munkatársamról, aki így csokorba kötötte a régi írók emlékezéseit a szkítákról. Szöllősy Sándornak egy régi tanulmányából vettem át.

Mielőtt tovább gombolyítanám a szkíta történelem és hitvilág fonalát, be akarom mutatni az olvasóknak az ő erkölcsi felfogásuk és emberbaráti szeretetük legnagyobb pecsétjét, melyet a vérszerződés kötésével végeztek. Azért hivatkozom erre, mert Herodotosz is említi, és hitem szerint, a mi Urunk Jézus is hasonló, de csak az Istenfia által végezhető módon egyesítette erejét tanítványaival. A szkiták aranybaverten örökítették meg két olyan embernek az egységét, akik testvériséget fogadtak egymással úgy, amint az előbbiekben olvashattuk. (A bemutatott aranyszobrocska a királyi szkíták Kerch melletti kurgánjából való. Az Ermitázs múzeumban van.)

Azt hiszem, mindenki látta azt a vándorkiállítást, amit a Szovjetunió rendezett az Ermitázs múzeum tulajdonát képező szkíta aranykincsekből. A rendezők saját magukat egyenes örökösöknek tartják. Az indoeurópaiak is szkita leszármazottaknak tartják magukat, és csak a magyarok vannak ebből az örökségből kitagadva - annak ellenére, hogy Nikolaos Mysticos patriarka (915-925.) pásztorleveleiben és V. Orbán, valamint XI. Gergely pápák bulláikban "királyi szkytáknak" nevezik a magyarokat. Minket a csaknem 400 éves Habsburg uralom elfinnugorosított.

Közben- nyelvünk tekintetében- sumír- magyar nyelvazonosságról vagy legalábbis nyelvrokonságról beszélünk. Ez azért fontos - szkíta szempontból - mert az asszírológia atyja, Sir Craswick Rawlinson, a sumír ékiratos szövegeket nevezte "szkyta írásnak". De - ha a "KUTA" név elgörögösítéséből vesszük a "szkíta" elnevezést, akkor csak le kell menni Mezopotámiába, hiszen KUTA városa itt van, és - majd mint látni fogjuk- éppen hitvilági szempontból igen fontosak a kutaiak, akiket - a bibliai ószövetség szerint a nagy asszír király telepített át - a deportált izraeliták helyébe - Mezopotámiából Palesztinába. De szkíta írásnak vélik a 7000 éves GOZEL-i rovásírásokat is, ahol a rovás mellett sok szarvas ábrázolást is találunk.

A szkíta hitvilágban tulajdonképpen azt az érdekes valóságot szeretném felderíteni, ami ennél a népnél- szinte érthetetlenül- különleges. Történelmi korukból fennmaradt ábrázolások szerint ugyanis jóságos, békeszerető és embertársaikon segítő emberek és nép voltak, akik - ha valakit testvérül fogadtak életüket adták érte, miképpen azt a régi történészek le is írják. Ugyanakkor pedig a harcban legyőzhetetlen és félelmet nem ismerő, szinte kegyetlen harcosoknak mutatkoztak, akik könyörtelenül irtották ellenségeiket - illetőleg azokat a népeket, akik bántották őket s ellenük fordultak. Azt a hiedelmet keresem, amelyik így a jóságot a békében és a kegyetlenséget a háborúban egymásba tudta illeszteni. Keresem azért, mert az "anyaistennő"- tisztelet megvolt náluk, miképpen azt számos aranykincsük ábrázolása bizonyítja. Az anyaistennő kultusz édesanya-tiszteletet és szeretetet biztosít. Keresem tehát azt, hogy ez a jóságos, békés és a harcban kegyetlen nép imádkozott-e, s ha igen - miképpen...'?

Azt már biztosan tudjuk, hogy az "istenanyát" tisztelték, de benne nem úgy, mint sok szakember írja, a "Földanya" fogalmát rejtették, mert az ábrázolása szerint, az "Istenanya" szkíta hitvilág szerint - az az égi világossághoz, az életet adó "Fényhez" kapcsolt Isten-személy. - Szintén a királyi szkíták birodalmában, Kerch melletti kurgánból került elő, 1858. évben, az itt bemutatott arany "Istenanya" szobrocska, ami azért nagyon fontos nekünk, mert a fejdísze éppen olyan rozetta, mint amit az Ister-Gami oroszlánok combján találunk. Ez pedig már igen magas kozmológikus ismereteket bizonyít, hogy ez a rozetta a Vénusz planétának a "kalászcsillaggal", a "Szűz" csillagképben való együttállásának a szimbóluma, miként azt egyik könyvemben már leírtam.

Ezt a kiértékelést kell lefolytatni a történelmi kor szkítáival. Ha a Szovjetunió vándorkiállításának óriási leletanyagát vesszük vizsgálat alá, láthatjuk, hogy a szkíta gondolkodás világát- az Istenanya ábrázolás nyílt és félreérthetetlen valósága mellett - állatszimbólumok telítik. Ezek között is leggyakoribb és dominálónak három állat ismerhető fel: a szarvas. a párduc és a ló.

E három közül a szkíta emberhez legközelebbi a LÓ, hiszen hatalmas lótenyésztésük volt, és a szkítákról szóló történeti leírások azt mondják, hogy szinte sohasem szálltak le a lóról. Én azt hiszem, hogy a LÓ - mint jelkép - magát az ÉLETET jelenti, hiszen a szkíta ember életének fele valóban a LÓ volt. Ha valaki azt mondja, hogy a szkíták barbárok és gonoszok voltak, az nem ismeri a lovat. Ugyanis a ló oly nemes állat, hogy azt tenyészteni, nevelni úgy, hogy a harcban küzdőtárs legyen csak hozzá hasonló nemes ember képes, hiszen a ló a szkíta életnek éppen olyan alkotója volt, mint a rajta ülő gazdája. A kettő együtt élt - és együtt halt.

A szkítaság szimbólumainak megfejtésével nem sokat foglalkoztak a szakemberek. Egy nomádnak nevezett nép egyszerű állatábrázolásainak tekintették, pedig már magas fejlettségű ötvösművészetük is megkívánná, hogy hitvilági misztériumok kifejezőinek tekintsük. Itt bemutatok egyet, mely már azért is érdekes, mert maga az élet - tehát az ember és a ló - együtt van ábrázolva az életet adó Istenanyával - a Termékenység Istennőjével. A Los Angeles-i kiállítás katalógusában a 95. számú kiállított tárgy volt, és másik érdekessége az, hogy ezt az ábrázolást a katalógus összehozza egy magyar folklóri legendával mondva, hogy: "a magyarok népi és nyelvi tekintetben a steppei nomádok leszármazottai, akik a korai középkorban érkeztek Közép-Európába".

Két szittya harcost a harc után. Az egyik halott, és felsőteste a fejével az Istenanya ölében nyugszik, kinek feje táplálja az élet fájának erejét. Az életfa egyik oldala az "élet", ahol az élő harcos és a két ló van. Az Istenanya oldala - a "másvilág", melyet az "életfa" választ el az élettől. Ismerve a szkíta hitvilágot - sok minden kiolvasható lenne ebből az ábrázolásból, mely valóban magában rejti az élet és a halál misztériumát, de nyíltan kifejezi azt, hogy a halál tulajdonképpen az élet tartozéka.

De talán valami sokkal magasztosabb következtetés vonható le ennek a szimbólumnak abból a kis részletéből, hogy az életfa az örökké élő Isten-Anya fejéből indulva hajtja ágait. Így az életfa táplálója az örökké élő Istenanya, akit Gáboriné már az i. e. húszezer év körüli, Kárpát-medencei ősembernél is megtalált.

Tehát az életfa is örökké él az örökkön élő Istenanyával, akit mi - profánul - a "termékenység Istennőjének" nevezünk. Én úgy vélem, hogy ez a sokatmondó ábrázolás ékesen kifejezi azt, hogy készítői - a szkíták -, a mi szittya őseink bizony hittek az örök életben és a magunk világából, a mi keresztényi felfogásunkból következtettünk szittya őseinknek e hitvilági elemére. Mert az, aki hisz az örök életben egy magasabbrendű lelkiséggel rendelkezik, s ez a lelkiség irányítja birtokosát egy tiszta és istenes élet betöltésére, gyakorlására. Tehát a mi szittya őseink sem voltak nálunk rosszabbak- hanem talán jobbak... gondolom én e feltételezésemben.

A következőkben látni fogjuk azonban azt is, hogy ők másképpen értelmezték az "örök élet" fogalmát, mint mi. Talán azért létezik egy különbség, mert a szkítaság életben és gondolkodásban elválaszthatatlan volt a lovától. - Ezt csak az tudja megérteni ma, akinek van lova vagy a lónevelést ismeri. Persze a mai városi és materialista élettől igen messze esik ez a gondolat, hiszen a judai kereszténységünk tanítása szerint az állatnak nincs lelke, csak ösztöne. - Ezeknek azt üzenem: a ló nem állat, hanem "LÓ". (Természetesen nem "anyagias" értelmezéssel, hanem a "lélekkeresés" módján mondom ezt így.) A szkíta társadalomnak-mint majd a következőkben látni fogjuk - teljesen más fogalma volt a "másvilágra" való költözéssel megkezdett "örök életről", mint nekünk van. Ez magyarázza meg a lóval való temetkezéseket is. Ugyanis a szkíta harcosnak a "másvilágon" is szüksége volt a lovára. Hűséges társára, akit emberként becsült és nagyon szeretett. Hite szerint: ahogyan a földi cselekedeteinek társa és részese a lova, hasonlóképpen a másvilági következményeket is együtt viselik. Ez a "másvilági együttlét" azonban csak akkor teljesülhet, ha az ember, lovának társa, istenes életet élt a földön, és minden hibáját, amit elkövetett, életében jóvá tette.

Ha nem így élt, akkor a másvilágon az embernek vezekelnie kell, és lovát elveszíti. - De nemcsak elveszíti, hanem az ő vezeklése miatt, gazdátlan lova a nergáli alvilág bestiáinak, szörnyeinek martalékává válik.

A következő fejezetben majd megismerjük NERGÁL-t is és birodalmát is, de ezt a hiedelmet legjobban mutatja aranybavert valósága, amit a szkíta királynő, 1100 gr. súlyú arany nyakékének szimbolikájáról olvashatunk le. (Kicsinyítve bemutatom.)

Ezen a nyakéken 48 alakot látunk. A belső kör mutatja az "életet", a maga minden valóságával. A középen lévő emberalak kezében ott a tű, melyet a varráshoz használ. Az élet minden állatját is feltünteti az ábrázolás.

A külső kör figyelmeztet a "másvilágra". Kegyetlenül mutatja be azt, hogy a földi hivatását be nem töltő, istenes életét megtagadó és a "másvilágon vezeklésre ítélt" ember lova miképpen szenved, gazdája jóvá nem tett bűnei miatt, a "halálbirodalmi" szörnyek marcangolásában.

A királynő nyakéke: a Dnyeper melletti szkíta királysírból. Kr. e. 4. szd. A kievi történeti múzeum őrzi.

Ez a hiedelem azért nevezhető magasztosnak, mert itt a ló nem áldozat. Nem a zsidóság "bűnbak"-jához hasonló. A hibás, bűnös szkíta nem hivatkozhat arra, hogy "bűneim miatt majd szenved a lovam", mert a hiedelem szerint ő, mint bűnös és vétkeit földi életében jóvá nem tett, másvilágra költözött emberként vezeklésre ítéltetik, melytől lovának sorsa őt megszabadítani nem tudja. -Tehát a földi hivatását be nem töltő és hibáit jóvá nem tevő szkíta nemcsak önmagát, hanem hűséges társát, a lovát is kizárja az örök életre fordulásból.

A történészek által annyiszor példaként említett szkíta erkölcsösség és emberbaráti szeretet, hűség, szótartás és istenes életet követelő hiedelem szerint élő társadalom kialakulásának csak egyik, de jelentős követelménye volt ez az itt említett tudatosítás, mely az emberhez-szinte karizmatikus erővel- odakapcsolta azt a földi teremtményt - a LOVAT -, mely valóságosan és minden feltételt kielégítve, életet adott a szkíta társadalomnak. Ezért írom így: a szkítáknál a ló nem jelkép, hanem maga a valóságos élet, vagy az "élet valósága".

Ezek után térjünk rá a következő jelképre, és nézzük meg együtt, hogy mit is jelenthet

Az első vizsgálatunk máris egy nagyon érdekes megállapítást eredményez. Ugyanis az összes szkíta szarvas ábrázolások egy "lerogyott", tehát összehajtott lábakkal fekvő szarvast ábrázolnak... és csak ilyen szarvasszimbólumokat talált a régészet az ázsiai sztyeppéktől kezdve a Kárpát-medencéig. Hazánkban is találtak-Tápiószentmártonban-egy ilyen aranyszarvast.

Szinte hihetetlen az, hogy a szakemberek egyáltalában nem foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy miért ilyen formában ábrázolták mindig a szkíták a szarvast. Ugyanis ez az egyöntetű ábrázolás nem lehet véletlen, hanem a tudatos következetességgel ábrázolt azonos formának feltétlenül valami fontos és az élet folyamatát meghatározni szándékozó jelentése van. A titkot talán megoldja az az egészen különös és egyedülálló különlegességnek vehető ábrázolás, ahol egy kiterjesztett szárnyú madáróriás magasba lendülni látszik a karmaiba fogott lerogyó szarvassal. (Lásd: a borítólapon is.)

A szkíta "Napmadár": közép-ázsiai szkíta királysírból. Kr. e. 4-3. szd. (Ermitázs. Nagy Péter-gyűjteményből.)

Sajnos László Gyula sem vette tekintetbe e szimbólumnak azt a részletét, ahol az óriásmadár karmai közt lévő "lerogyott" állat szarva látszik és a szarv formája valóban szarvasnak minősíti ezt az állatot és nem "hegyikecskének", miképpen ő írja magyarázatában.

De az "anyaistennő" hatalmas madarát megtaláljuk a nagyszentmiklósi aranykincs 2. és 7. sz. korsóján is, - Ez az ábrázolás azonban külön tanulmányt követel. Itt csak azt akarom megállapítani erre vonatkozólag, hogy a mahgar-káld hagyomány él és megmaradt az álmos-árpádi hon-visszafoglalóknak már Jézus Urunkhoz kapcsolt hiedelmében is.

Az pedig nem véletlen, hogy az istenes szkíta társadalom termelte ki azokat a kiválasztottakat, kik a "gyengülések" idején Isten felé fordították az embert lelkeket. Ma "vallásalapítóknak" nevezi őket a profán történelemszemlélet. De pozitív valóság az, hogy a szkítaság adta az emberiségnek őket. A Melkisedek-rendbelieket, Zaratustrát, Konfuciust, Buddhát, és az Istennek földre szállt Fia is szkíta-pártus vérrel öltött testet, mint azt bebizonyítom a "Bethlehemi Herceg" c. könyvemben. Ezért nevezte a zsidó származású Ephiphanius "egyházatya" a minden Saul-páti zsidó gyökértől és zsidó vonatkozástól mentes jézusi tanítást "jézusi szkítizmusnak".

E szimbólumnak a megfejtéséhez a mezopotámiai - ma sumírnak nevezett - szkíta hagyományt kell elővennünk, ahol nagyon sok írott mítosz tudósít arról, hogy a sumír Istenanyának- "INNANA"-nak-van az IM-DUGUD nevű hatalmas madara, mely magasba emeli az erejét vesztett Napot a téli napforduló idején. Dr. Bobula találta meg az ékiratokon azt, hogy ennek a magasba emelt Napnak - azaz a visszatérő naperőnek - neve sumír nyelven: TUR-UL, vagy TUR-ULLU. De a görögöknél akik átvették a sumír hagyományt és saját hiedelmükhöz idomították annak részleteit - szintén megtaláljuk ezt a madáróriást PHŐNIX néven.

Én azt hiszem, hogy ez a szkíta szimbólum pontosan a sumír hitvilág azon részletét ábrázolja, amikor az életet adó Istenanya óriás madara segít az erejét vesztett Napnak a feltámadásban, és így találjuk meg ebben a jelképben a rómaiak hitvilágában élt "legyőzhetetlen Istent" is, aki szintén a téli napfordulókor új életre támadó Nap volt... s akinek ezt a napját fényes ünnepségekkel díszítették.

A "lerogyott" vagy "feltápászkodó" aranyszarvasok tehát az új erőre kélő, a sötétség világát legyőző Napistent jelképezik, és itt van előttünk hagyományunk szent madara, melyet talán már szittya őseink is TURUL-nak hívtak, hisz az IM-DUGUD nevet alig 100 éve ismerjük a megfejtett ékiratokról. Lehetséges. Én is csak feltételezek, és történelmi nyomozásomban igyekszem logikus következtetésekre helyezkedni. Így az a valóság, hogy szittya őseink- most már úgy mondom- "fekvésből felemelkedni szándékozó szarvasokat" ábrázoltak, és csak ilyeneket - engem arra a következtetésre vezet, hogy ebben a "legyőzhetetlen Napistenben" való hitük csak megerősíti az "örök Élet" náluk lévő hiedelmét. De arra is mutat, hogy kalendáriumi évüket a téli napfordulóval indították.

Ennek alapján biztosan mondhatjuk, hogy kozmológikus vallásszemlélettel rendelkeztek, amit bizonyít a - szintén az Ermitázs múzeum tulajdonát képező - aranylemez, melyen 24 ilyen szarvas ábrázolást találunk. A 24-es szám ugyanis az alapját képezi a kozmológiában a Nap és Hold periódusok szinkronizálási időpontjának. Ezt természetesen egy külön fejezetben kellene letárgyalni és megismerni. A bemutatott szimbólumokból kapott kiértékelésünk mindenesetre kétségteleníti a szarvasábrázolás kozmológikus rendeltetését.

Az aranyszarvas tehát a Napisten örökkévalóságát jelképezi, és számunkra milyen érdekes és szép, hogy e napon mi mindnyájan a mi "legyőzhetetlen Istenünknek", a Világ Világosságának, a mi Jézus Urunknak születését ünnepeljük. Én úgy vélem, hogy nekünk - "Jézus hitűeknek" - és a Jézus hitű szittya utódoknak ez a legnagyobb és legszentebb hagyomány, hiszen a turini lepedő antropológiai kiértékelése már felfedte a názáreti Jézus faji hovatartozandóságának igazságát.

Az eddigiekből már felelhetünk arra a kérdésre is - részben hogy: "Kihez és hogyan imádkoztak a szkíták"...?

Imaforma nem maradt utánuk. Azt azonban már tudjuk, hogy tisztelték az Isten-Anyát és a Nap sugárzása mögött hitték az Örök és Hatalmas, Legyőzhetetlen Istent. Aki szembe áll a

Nappal - nem lát árnyékot. A Napot senki sem tudja magának kisajátítani. Mindenkire egyformán ragyog. Mindenkit egyformán éltet. A Naptisztelet annyit jelent, hogy a tisztelő a Nap által rendelt kozmikus törvényeket felismerte és azokhoz alkalmazkodik. Ez a kozmikus világszemlélet pedig a legtisztább és legerkölcsösebb Istenhit, és ez, valamint a hozzá kapcsolódó Isten-Anya tisztelet és talán imádat - ad magyarázatot szittya őseink jóságos és önfeláldozó lelkivilágára, tiszta és erkölcsös életükre, az adott szó betartására-hol csak a régi történészek által rájuk vonatkoztatott jellemvonásaikat érintsem.

Az eddigiekből megtudjuk tehát azt, hogy szkíta őseinknél a lerogyott szarvas kozmológikus ismeretüknek egyik jelentős bizonyítéka. Azonban eddig még senki sem tette fel azt a kérdést, hogy: "miért fárad el annyira a szarvas, miért van összerogyó állapotban annyira, hogy az Istenanya hatalmas madarának kell felemelnie...?" (Felhívom a figyelmet arra is, hogy a Napmadár karmaiban lévő összerogyott szarvas szarvai "koronaszerűen" vannak ábrázolva, ami különleges voltát jelképezd)

Az egyetlen helyes választ a mi "Csodaszarvas" hagyományunk adja, azzal, hogy a "Csodaszarvas" az agancsai közt viszi a Napot, és ezt nem szabad egyszerűen "mondának" nevezni, mert ez valójában a precessziós, nagy napciklus megismerésének népies tanítása, amiként majd azt részletesen kifejtem a "TURUL" c. fejezetben.

De éppen ez a valóság, hogy a "Csodaszarvas" agancsai között viszi a Napot, lesz bizonysága annak a hiedelemnek, mely szerint az életet adó NAP eredeztetője őseink tűztiszteletének.

Ugyanis szkítáknak nevezett őseink éppen úgy, mint a hunok és az avarok, a ceremoniálisan, vagyis imádkozás kíséretében meggyújtott, és így szentnek nevezett tűzben tisztelték Urunk Istenünk örök és véghetetlen hatalmát. - Úgy hitték, hogy a "szent tűz" a rossz emberi gondolatok elégetője, és általa nyernek új erőt a "fénylátók". Ez volt fogadalmaiknak megtartója, esküvéseik megpecsételője és önvizsgálatukban a "tisztítótűz" is. Ezért találjuk meg nyomukban mindenütt a fémüstöket, melyeket általában csak "áldozati üst"-nek neveznek a kutatók. De ezek nem lehetnek "áldozati üstök", hiszen őseink nem áldoztak még lovat sem, hanem- mint mondám" tisztultak" az Isten erejét és örök hatalmát jelképező "szent tűz" által.

Az egyetlen tudósunk, aki őseinknek ezen "tűztiszteletét" okosan észrevette, boldog emlékű Magyar Adorján volt. Idézni fogok "Csodaszarvas" c. könyvének 31-32. oldalairól, de hálásan köszönöm Dudás Rudolf munkatársamnak, hogy erre felhívta figyelmemet. Így ír Magyar Adorján:" "...az avaroknál, akik tűztisztelők voltak, BÁRAPA vagy BARISA a Nap- és Tűz-Istennek (neve), és jelképei ezen jelek voltak. Az egyenlő szárú kereszt a tűz jelképe volt, a körbe foglalt ilyen kereszt pedig a Napé, nagyis ez a Napban székelő tüzet is jelentette... mivel minden földi tűz a Napból származott erő megnyilvánulása, vagyis tehát minden földi tűz is tulajdonképpen a Napból származott. A keresztes Napkorongot pedig az avarok az Égistent jelképező szent állat, a Csodaszarvas, valamint a náluk ezt többnyire helyettesítő őskori óriás kos szarvai közé is odaábrázolták."

Magyar Adorján adataiból "három" vonatkozást emelhetünk ki, melyeknek mindegyike a ma sumírnak nevezett mahgar-szkíta őseinkhez vezet.

1. "BARISA": az egyenlő szárú kereszt a legrégibb képjelünk. (L. 74.) Jelentése: "BAR" : "pár", vagy "más". (Valaminek "pár"-ja, vagy "más"-a.) De a "keresztet" is jelenti. "IZI" (L. 172.) _ "tűz". "BAR-IZ(i)-A", vagy BARIZA : "tűzkereszt"... jelképe a tűznek.

2. "BÁRAPA": már így is van jelentése: "APA Párja". Ha a Napot vesszük "APA"-nak, akkor a "párja" a földi tűz. De sumír etimológia szerint is megtaláljuk jelentését így: "BAR" : mint fent. "RA" (L. 381.) : "fény, pír", "PA" (L. 295) : "fő". "BARRAPA" : a "fő-fényesség". Tehát ez a "tűz" maga.

3. Az őskori óriáskost, ahogy Magyar Adorján írja: "egyenes és kötél módjára csavart szarvai voltak" -ez pontosan ráillik az UR-i királysírban talált és az életfa előtt álló, szintén csavart szarvú aranykosra, hol az arany, mint a Nap féme szintén ide vonatkozik. De ennél a "kosnál" az a legérdekesebb, hogy a legősibb sumír képjele a "körben lévő egyenlő szárú kereszt". Minden összejön tehát, és ha még kiegészítjük mindezt a "sumír teremtéstörténet" azon részével, hogy a sumír Ádám-Évát, az ékirat szerinti "EM-BAR"-t, a szárnyas HŐS vezette a Tudás Fájához, akkor elmélkedhetünk szent hagyományaink ősiségéről. (Ez a képjel megtalálható L. 537. alatt.) E kitérő után folytassuk a szkíta hitvilág feltárását.

Ez a jóságos és békeszerető nép tehát imádkozott és Istenfélő volt. Az eddigi szimbólumok szerint a feltett kérdésem felére tehát választ tudok adni. Most azt szeretném felderíteni még, hogy e jóságos és istenfélő nép hogyan lehetett a harcban- még magával szemben is - oly kegyetlen, hogy halálfélelmet nem ismerve- "mint a pokol ördögei" -harcoltak. Legalábbis így írják róluk az idegen történészek.

Itt az alvilági ügyeknél két érdekes megfigyelést végezhetünk. Egyik a szittya-hun-magyar lóval való temetkezés szokása, mely azt a hiedelmet látszik megerősíteni, hogy a földi harcos lovával együtt költözik át a "másvilágra" azért, hogy a megholt ősök seregébe sorakozzon, élve maradt népe segítségére. Ebből azt a hiedelmet is észlelhetjük, hogy a "másvilág" nem azonos a keresztényt felfogás szerinti "pokollal", hanem a megholt ősök birodalma. Lakói nem emberábrázatú, de szarvakat viselő ördögök tehát, hanem a feltámadásra, az örök életre váró olyan árnyéklelkek, akik földi szeretteiknek segítséget nyújtanak a bajban, veszedelem idején.

Itt nehezebb feladattal állunk szemben, mint az eddigi szimbólumok vizsgálatánál. Ugyanis, ha totemállatnak feltételezzük a párducot, úgy meg kell keresnünk azt a nemzeti hőst, akire vonatkoztatják. Ha szimbólumnak véljük-akkor a mögötte rejlő misztériumokat kell felderítenünk. Akármelyik utat választjuk is, első kérdésnek azt kell feltennünk, hogy találunk-e párducot a szkíta hagyományban...?

Bizony találunk egy hatalmas arany párducot az Ermitázs múzeumban, Nagy Péter cár gyűjteményében, melynek képét itt bemutatom.