Nemzeti Póló Webáruház

Bejelentkezés

Bejelentkezés Regisztrálás

Bejelentkezés

Kosár

 x 
A kosár üres

A szarvas szimbóluma

Az első vizsgálatunk máris egy nagyon érdekes megállapítást eredményez. Ugyanis az összes szkíta szarvas ábrázolások egy "lerogyott", tehát összehajtott lábakkal fekvő szarvast ábrázolnak... és csak ilyen szarvasszimbólumokat talált a régészet az ázsiai sztyeppéktől kezdve a Kárpát-medencéig. Hazánkban is találtak-

Tápiószentmártonban-egy ilyen aranyszarvast.

Szinte hihetetlen az, hogy a szakemberek egyáltalában nem foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy miért ilyen formában ábrázolták mindig a szkíták a szarvast. Ugyanis ez az egyöntetű ábrázolás nem lehet véletlen, hanem a tudatos következetességgel ábrázolt azonos formának feltétlenül valami fontos és az élet folyamatát meghatározni szándékozó jelentése van. A titkot talán megoldja az az egészen különös és egyedülálló különlegességnek vehető ábrázolás, ahol egy kiterjesztett szárnyú madáróriás magasba lendülni látszik a karmaiba fogott lerogyó szarvassal. (Lásd: a borítólapon is.)

A szkíta "Napmadár": közép-ázsiai szkíta királysírból. Kr. e. 4-3. szd. (Ermitázs. Nagy Péter-gyűjteményből.)
Sajnos László Gyula sem vette tekintetbe e szimbólumnak azt a részletét, ahol az óriásmadár karmai közt lévő "lerogyott" állat szarva látszik és a szarv formája valóban szarvasnak minősíti ezt az állatot és nem "hegyikecskének", miképpen ő írja magyarázatában.

De az "anyaistennő" hatalmas madarát megtaláljuk a nagyszentmiklósi aranykincs 2. és 7. sz. korsóján is, - Ez az ábrázolás azonban külön tanulmányt követel. Itt csak azt akarom megállapítani erre vonatkozólag, hogy a mahgar-káld hagyomány él és megmaradt az álmos-árpádi hon-visszafoglalóknak már Jézus Urunkhoz kapcsolt hiedelmében is.
Az pedig nem véletlen, hogy az istenes szkíta társadalom termelte ki azokat a kiválasztottakat, kik a "gyengülések" idején Isten felé fordították az embert lelkeket. Ma "vallásalapítóknak" nevezi őket a profán történelemszemlélet. De pozitív valóság az, hogy a szkítaság adta az emberiségnek őket. A Melkisedek-rendbelieket, Zaratustrát, Konfuciust, Buddhát, és az Istennek földre szállt Fia is szkíta-pártus vérrel öltött testet, mint azt bebizonyítom a "Bethlehemi Herceg" c. könyvemben. Ezért nevezte a zsidó származású Ephiphanius "egyházatya" a minden Saul-páti zsidó gyökértől és zsidó vonatkozástól mentes jézusi tanítást "jézusi szkítizmusnak".

De térjünk vissza a szkíta Napmadárhoz.

E szimbólumnak a megfejtéséhez a mezopotámiai - ma sumírnak nevezett - szkíta hagyományt kell elővennünk, ahol nagyon sok írott mítosz tudósít arról, hogy a sumír Istenanyának- "INNANA"-nak-van az IM-DUGUD nevű hatalmas madara, mely magasba emeli az erejét vesztett Napot a téli napforduló idején. Dr. Bobula találta meg az ékiratokon azt, hogy ennek a magasba emelt Napnak - azaz a visszatérő naperőnek - neve sumír nyelven: TUR-UL, vagy TUR-ULLU. De a görögöknél akik átvették a sumír hagyományt és saját hiedelmükhöz idomították annak részleteit - szintén megtaláljuk ezt a madáróriást PHŐNIX néven.

Én azt hiszem, hogy ez a szkíta szimbólum pontosan a sumír hitvilág azon részletét ábrázolja, amikor az életet adó Istenanya óriás madara segít az erejét vesztett Napnak a feltámadásban, és így találjuk meg ebben a jelképben a rómaiak hitvilágában élt "legyőzhetetlen Istent" is, aki szintén a téli napfordulókor új életre támadó Nap volt... s akinek ezt a napját fényes ünnepségekkel díszítették.

A "lerogyott" vagy "feltápászkodó" aranyszarvasok tehát az új erőre kélő, a sötétség világát legyőző Napistent jelképezik, és itt van előttünk hagyományunk szent madara, melyet talán már szittya őseink is TURUL-nak hívtak, hisz az IM-DUGUD nevet alig 100 éve ismerjük a megfejtett ékiratokról. Lehetséges. Én is csak feltételezek, és történelmi nyomozásomban igyekszem logikus következtetésekre helyezkedni. Így az a valóság, hogy szittya őseink- most már úgy mondom- "fekvésből felemelkedni szándékozó szarvasokat" ábrázoltak, és csak ilyeneket - engem arra a következtetésre vezet, hogy ebben a "legyőzhetetlen Napistenben" való hitük csak megerősíti az "örök Élet" náluk lévő hiedelmét. De arra is mutat, hogy kalendáriumi évüket a téli napfordulóval indították.

Ennek alapján biztosan mondhatjuk, hogy kozmológikus vallásszemlélettel rendelkeztek, amit bizonyít a - szintén az Ermitázs múzeum tulajdonát képező - aranylemez, melyen 24 ilyen szarvas ábrázolást találunk. A 24-es szám ugyanis az alapját képezi a kozmológiában a Nap és Hold periódusok szinkronizálási időpontjának. Ezt természetesen egy külön fejezetben kellene letárgyalni és megismerni. A bemutatott szimbólumokból kapott kiértékelésünk mindenesetre kétségteleníti a szarvasábrázolás kozmológikus rendeltetését.

Az aranyszarvas tehát a Napisten örökkévalóságát jelképezi, és számunkra milyen érdekes és szép, hogy e napon mi mindnyájan a mi "legyőzhetetlen Istenünknek", a Világ Világosságának, a mi Jézus Urunknak születését ünnepeljük. Én úgy vélem, hogy nekünk - "Jézus hitűeknek" - és a Jézus hitű szittya utódoknak ez a legnagyobb és legszentebb hagyomány, hiszen a turini lepedő antropológiai kiértékelése már felfedte a názáreti Jézus faji hovatartozandóságának igazságát.

Az eddigiekből már felelhetünk arra a kérdésre is - részben hogy: "Kihez és hogyan imádkoztak a szkíták"...?
Imaforma nem maradt utánuk. Azt azonban már tudjuk, hogy tisztelték az Isten-Anyát és a Nap sugárzása mögött hitték az Örök és Hatalmas, Legyőzhetetlen Istent. Aki szembe áll a

Nappal - nem lát árnyékot. A Napot senki sem tudja magának kisajátítani. Mindenkire egyformán ragyog. Mindenkit egyformán éltet. A Naptisztelet annyit jelent, hogy a tisztelő a Nap által rendelt kozmikus törvényeket felismerte és azokhoz alkalmazkodik. Ez a kozmikus világszemlélet pedig a legtisztább és legerkölcsösebb Istenhit, és ez, valamint a hozzá kapcsolódó Isten-Anya tisztelet és talán imádat - ad magyarázatot szittya őseink jóságos és önfeláldozó lelkivilágára, tiszta és erkölcsös életükre, az adott szó betartására-hol csak a régi történészek által rájuk vonatkoztatott jellemvonásaikat érintsem.

Az eddigiekből megtudjuk tehát azt, hogy szkíta őseinknél a lerogyott szarvas kozmológikus ismeretüknek egyik jelentős bizonyítéka. Azonban eddig még senki sem tette fel azt a kérdést, hogy: "miért fárad el annyira a szarvas, miért van összerogyó állapotban annyira, hogy az Istenanya hatalmas madarának kell felemelnie...?" (Felhívom a figyelmet arra is, hogy a Napmadár karmaiban lévő összerogyott szarvas szarvai "koronaszerűen" vannak ábrázolva, ami különleges voltát jelképezd)

Az egyetlen helyes választ a mi "Csodaszarvas" hagyományunk adja, azzal, hogy a "Csodaszarvas" az agancsai közt viszi a Napot, és ezt nem szabad egyszerűen "mondának" nevezni, mert ez valójában a precessziós, nagy napciklus megismerésének népies tanítása, amiként majd azt részletesen kifejtem a "TURUL" c. fejezetben.

De éppen ez a valóság, hogy a "Csodaszarvas" agancsai között viszi a Napot, lesz bizonysága annak a hiedelemnek, mely szerint az életet adó NAP eredeztetője őseink tűztiszteletének.

Ugyanis szkítáknak nevezett őseink éppen úgy, mint a hunok és az avarok, a ceremoniálisan, vagyis imádkozás kíséretében meggyújtott, és így szentnek nevezett tűzben tisztelték Urunk Istenünk örök és véghetetlen hatalmát. - Úgy hitték, hogy a "szent tűz" a rossz emberi gondolatok elégetője, és általa nyernek új erőt a "fénylátók". Ez volt fogadalmaiknak megtartója, esküvéseik megpecsételője és önvizsgálatukban a "tisztítótűz" is. Ezért találjuk meg nyomukban mindenütt a fémüstöket, melyeket általában csak "áldozati üst"-nek neveznek a kutatók. De ezek nem lehetnek "áldozati üstök", hiszen őseink nem áldoztak még lovat sem, hanem- mint mondám" tisztultak" az Isten erejét és örök hatalmát jelképező "szent tűz" által.

Az egyetlen tudósunk, aki őseinknek ezen "tűztiszteletét" okosan észrevette, boldog emlékű Magyar Adorján volt. Idézni fogok "Csodaszarvas" c. könyvének 31-32. oldalairól, de hálásan köszönöm Dudás Rudolf munkatársamnak, hogy erre felhívta figyelmemet. Így ír Magyar Adorján:" "...az avaroknál, akik tűztisztelők voltak, BÁRAPA vagy BARISA a Nap- és Tűz-Istennek (neve), és jelképei ezen jelek voltak. Az egyenlő szárú kereszt a tűz jelképe volt, a körbe foglalt ilyen kereszt pedig a Napé, nagyis ez a Napban székelő tüzet is jelentette... mivel minden földi tűz a Napból származott erő megnyilvánulása, vagyis tehát minden földi tűz is tulajdonképpen a Napból származott. A keresztes Napkorongot pedig az avarok az Égistent jelképező szent állat, a Csodaszarvas, valamint a náluk ezt többnyire helyettesítő őskori óriás kos szarvai közé is odaábrázolták."

Magyar Adorján adataiból "három" vonatkozást emelhetünk ki, melyeknek mindegyike a ma sumírnak nevezett mahgar-szkíta őseinkhez vezet.

1. "BARISA": az egyenlő szárú kereszt a legrégibb képjelünk. (L. 74.) Jelentése: "BAR" : "pár", vagy "más". (Valaminek "pár"-ja, vagy "más"-a.) De a "keresztet" is jelenti. "IZI" (L. 172.) _ "tűz". "BAR-IZ(i)-A", vagy BARIZA : "tűzkereszt"... jelképe a tűznek.
2. "BÁRAPA": már így is van jelentése: "APA Párja". Ha a Napot vesszük "APA"-nak, akkor a "párja" a földi tűz. De sumír etimológia szerint is megtaláljuk jelentését így: "BAR" : mint fent. "RA" (L. 381.) : "fény, pír", "PA" (L. 295) : "fő". "BARRAPA" : a "fő-fényesség". Tehát ez a "tűz" maga.
3. Az őskori óriáskost, ahogy Magyar Adorján írja: "egyenes és kötél módjára csavart szarvai voltak" -ez pontosan ráillik az UR-i királysírban talált és az életfa előtt álló, szintén csavart szarvú aranykosra, hol az arany, mint a Nap féme szintén ide vonatkozik. De ennél a "kosnál" az a legérdekesebb, hogy a legősibb sumír képjele a "körben lévő egyenlő szárú kereszt". Minden összejön tehát, és ha még kiegészítjük mindezt a "sumír teremtéstörténet" azon részével, hogy a sumír Ádám-Évát, az ékirat szerinti "EM-BAR"-t, a szárnyas HŐS vezette a Tudás Fájához, akkor elmélkedhetünk szent hagyományaink ősiségéről. (Ez a képjel megtalálható L. 537. alatt.) E kitérő után folytassuk a szkíta hitvilág feltárását.

Ez a jóságos és békeszerető nép tehát imádkozott és Istenfélő volt. Az eddigi szimbólumok szerint a feltett kérdésem felére tehát választ tudok adni. Most azt szeretném felderíteni még, hogy e jóságos és istenfélő nép hogyan lehetett a harcban- még magával szemben is - oly kegyetlen, hogy halálfélelmet nem ismerve- "mint a pokol ördögei" -harcoltak.

Legalábbis így írják róluk az idegen történészek.
Itt az alvilági ügyeknél két érdekes megfigyelést végezhetünk. Egyik a szittya-hun-magyar lóval való temetkezés szokása, mely azt a hiedelmet látszik megerősíteni, hogy a földi harcos lovával együtt költözik át a "másvilágra" azért, hogy a megholt ősök seregébe sorakozzon, élve maradt népe segítségére. Ebből azt a hiedelmet is észlelhetjük, hogy a "másvilág" nem azonos a keresztényt felfogás szerinti "pokollal", hanem a megholt ősök birodalma. Lakói nem emberábrázatú, de szarvakat viselő ördögök tehát, hanem a feltámadásra, az örök életre váró olyan árnyéklelkek, akik földi szeretteiknek segítséget nyújtanak a bajban, veszedelem idején.

Hát most a szkítaságra vonatkoztatott ezen különös jellemvonásaikat szeretném - szintén a szimbolizmus segítségével megérteni és megmagyarázni.

Meg kell vizsgálnunk tehát ismét együtt azt, hogy honnan ered a szkítáknál és mit rejt a