Nemzeti Póló Webáruház

Bejelentkezés

Bejelentkezés Regisztrálás

Bejelentkezés

Kosár

 x 
A kosár üres

Emlékezés Fettich Nándorról

Egy igaz magyar régész szellemét hívják elő az alanti sorok. FETTICH NÁNDOR a neve, aki valóban a Magyar Ősiség Igazságának kutatására szánta életét. Talán László Gyula az ma, aki méltóképpen tudná dicsérni Fettich régészeti munkáját.

Ugyanis Fettich Nándor hihetetlen intuícióval találta meg a régészeti leleteken a magyar ősvallás sokatmondó jelképeit és ábrázolásait, és azokat mindig az ősi hitvilág égre nézésének karizmatikus szemléletével értékelte ki, még akkor is, ha már azok a judai-kereszténység valláspolitikai "térítésének" tendenciái szerinti változást is elszenvedték.

Sajnos csak a hozzánk érkezett leveleinek szűkszavúsága áll rendelkezésünkre, mert tucatnyi kéziratát, könyvtervezeteit a MTA nem méltatta kiadásra. De ezek a levelek is annyi sokat tartalmaznak a kevés szóban is, hogy szükségesnek véli e sorok írója azok tartalmának köztudomásra való hozatalát. Belőlük sugárzik ugyanis egy új módszer a régészeti leleteink kiértékelésére. Így mondja Fettich Nándor:
Valami egészen különös tragikus vonás húzódik végig a magyar "ezeréves" történeten. Jobb volna persze "1500 éves történetről beszélni, ahogyan krónikáink - nagyon helyesen teszik.

Ez a tragikus vonás a Te gondolatmenetednek is az alapja, de magad felveted a kérdést, hogy "mégis élünk" és vagyunk... és ezt mások pipogyaságával próbálod magyarázni

J. Marquart: "Osteuropäische u. Ostasiatische Streifzüge" c. könyvének bevezetésében azt írta, hogy "Nagy Károly egész munkát végzett" (ti az avarok kiirtásával) - "de OTTÓ csak félmunkát" (ti hogy nem irtott ki minket). Később megbánta ezt, és melegen összebarátkozott velünk (én is ott voltam véletlenül egy alkalommal Berlinben).

De az sem volt hízelgő, ahogy Goethe a francia kultúrát a Dichtung u. Wahrheitben elintézte: "So waren wir denn an der Grenze von Frankreich alles Französischen Wesens auf einmal bar und ledig."

Amiket Szent Istvánról és a hasonlókról írsz, az minden gondolkodni akaró magyar embernek, történésznek, régésznek föltűnt, és engem is bizony sokat foglalkoztatott. Évek hosszú során át pontosan így néztem az első magyar király működését. Ma is azt mondom, hogy bizony igaz minden, amit vele szemben föl lehet hozni. Nem cinikusság mondatja velem, hogy a megtörténtet meg nem történtté tenni nem lehet.

10 év óta tőlem telhető erővel dolgozom annak földerítésén, hogy az avar (hun) és ősmagyar kultúrákból mi az, ami tovább él a román korban és a gótikában, és milyen formában él tovább, milyen változásokon ment keresztül. Most, amikor teljesen mindegy, hogy egy könyvvel több vagy kevesebb, mert úgysem számít semmi velem kapcsolatban, nyugodtan mondhatom, hogy román korunk az európai kultúrának olyan sajátságos, emberileg abszolút értékes korszaka, amelyet mindig büszkeséggel mutogathatunk idegennek és magunknak.

Sajnos, megint csak igazad van: éppen azt senki eddig nem kereste, amiben román korunk különbözik az általános, európai román kortól, azaz ami abban igazán magyar és helyi, hanem a neofiták módján annak örültek csak, ha a külföldi (nyugati) remek mintáknak jó-rossz utánzatait találták románkori emlékeinken. Láttam a wormsi, a firenzei, kievi, konstantinápolyi, ravennai stb, stb. csodálatos építményeket. Nálunk mégsem ezek halovány mását keresném, hanem az érdekelne, hogy Pécs román kora miért olyan, amilyen? Az általad ostorozott nyugatimádat ebben az értelemben ostobaság, sőt-bizonyos esetekben - gonosz manipuláció. Nem értettelek félre. Te nem a Notre Dame, a kölni Dóm, a koppenhágai Börze, Michelangelo, Bach JS., Beethoven. Goethe vagy a regensburgi kőhíd minőségét tartod alacsonynak, hanem mindezeknek a magyar kultúrértékek rovására menő ostoba és számító imádatát.

A hatalom mindig erkölcstelen - szokták mondani. Ha a Szt. István-féle hatalom helyett másfajta hatalom jött volna, az nem lett volna erkölcstelen?

Beláttam, hogy könnyebb erkölcsösnek lenni elnyomva, mint hatalmat gyakorolva. A legnagyobb magyar zsenik, akik a legmagasabb mértéket megütik, mint Petőfi. Madách. Ady, József Attila, Szinyei-Merse, Mednyánszky, Bartók Béla és talán még néhány, a legkülönbözőbb beállítottságú emberek voltak. Csokonai - egyike a legnagyobbaknak - fején találta a szeget: "nem tudok elképzelni olyan államformát, társadalmi berendezést, amelyben ne tudnám megtalálni a magam emberséges helyét" - írja egyik levelében (emlékezetből idézem, nem egészen pontosak a szavak). Én ezt úgy értem most, hogy mindegy a magyarnak, hogy románkori, vagy gótikus, vagy görög, vagy keleti, csak az a fő, hogy magyar jellem vonásait beleolthassa valami emberileg nagyba, és így élje a maga sajátos életét, s ebben a sajátos életben járhassa történelmi útját.

Ezt nem gondolta meg Marquart a magyarokkal és Goethe a franciákkal kapcsolatban. Szent István is túllőtt a célon, amikor egyoldalúan a németimádatba vetette magát.

Hóman egyik legbizalmasabb embere Pasteiner Iván volt; ez a múzeumi életben a legmagasabb pozíciók egyikét töltötte be. Mondom neki egyszer, hogy írnék egy ügyes kis könyvet vidéki múzeumigazgatók és középiskolai oktatásunk számára a szkítákról, hunokról, avarokról és ősmagyarokról. "Nem járulok hozzá" - felelte lassú, monoton szavakkal. Hiába kérdeztem, miért nem? Csak ismételte, de nem magyarázta. Most Te megmagyaráztad az én naiv fejemnek. Köszönöm és megértettem. (Pasteiner "ellenség" volt.)

A föntebb mondottak szerint nem szoroz, nem oszt, hogy a német papok térítettek-e Szent István korában, ő előtte, Magyarországon. A régészeti emlékanyagban van egy csoport, amely a nyugati missziós munka közvetlen emléke nálunk.

Ezek a kettlachi stílusú zománcos bronzok.

Ezekkel magyar régész még nem foglalkozott. A külföldiek pedig egyáltalán nem ismerték fel igazi történeti jelentőségüket. Én évekig gyűjtöttem ezeket az emlékeket a közép-európai országok múzeumaiban. Minden darabról klisérajzot készítettem, mert fényképezni alig lehet. Ábrázolásaikat elemeztem, és úgy rajzoltam is le (magyarázóan), azt is, ami rossz fényképekben megjelent. Ebben az az érdekes, hogy avar és honfoglaló magyar mintákat (motívumokat) keresztény fogalmak jeleivel felruházva (keresztény szimbolika) apró, olcsó kegyszereket fabrikáltak Regensburgban a Szt. Emmeran kolostorban, Essenben, Pettauban és Aquileiaban, és zarándoklatvezető és hittérítő papok vitték magukkal és osztogatták jutalomként Pannóniában egészen a Bánátig. Fejedelmeknek aranyból és ezüstből csinálták ugyanezeket.

Szent István is kapott egy ilyet Regensburgból: ez az az enkolpion, amely a hosszas viselés alatt erősen megrongálódván, végre III. Béla királyunk sírjára került. E kegyszerek más szomszédos országok népei körében is elterjedtek, ugyanilyen célzattal. Nyugat tehát elébe ment a "pogányságnak", és ravaszul így beadagolta a maga szellemi kincsét a magyarnak és szomszédos népeknek.

A "pogány" palmetta (életfa) díszesebb kivitelezésben Jézust kezdte jelenteni ("Árbor vitae Jesus Salvator Hominum" mondja a székelykeresztúri templom felirata). A tüzes párduc, az ősi Dionysos állat-attribútuma, azonosult az Agnus Dei ravennai típusával, és így került rá a domonkosfai és zalaháshágyi románkori templom tympanonjára, és a székesfehérvári egyik főpapi sírlelet ezüst csészéjének közepére: hosszú, fölfelé csapott farokkal, hegyes fülü párducfejjel, hátrahajlított mellső lábbal, mely tartja a keresztet, és még számos más avarkort, "pogány" állatkép. Román korunk "díszítőszobrászata", melynek célja nem a díszítés, hanem a missziós munka támogatása volt, enélkül nem érthető és nem magyarázható. A kettlachi stílusú kegyszerek és a hozzájuk fűzött magyarázatok, oktatások, biztatások és vigasztalások mélyen bevésődtek az emberek szívébe, annál inkább, mert appercepciójuk inkább vizuális, mint akusztikai volt, s egy jelkép szimbolikáját (jelentésének rokon sokféle voltát) minden ember, a legegyszerűbb is, azonnal tökéletesen értette, sőt érezte, és ezért a megfelelő keresztény behelyettesítést is, mint rokon fogalmat, azonnal fölfogta és elsajátította. A románkori templomok falára és főleg a napoltár kő-, vagy eleinte fasátorára ezeknek a jelképeknek a tömegét faragták rá. Így lett sajátosan magyarországi a mi román korunk.

Most nyáron többször kimentem Ócsára, hogy az ottani XIII. sz. eleji szép templomot tanulmányozzam. A pap bútoraiból 3 emeletet raktam, és azokról rajzoltam a csodálatos oszlopfőket, amelyeket még soha senki nem fényképezett (egy ilyennek rajzát küldtem Neked). Ezeken is elválasztom a helyi elemet a nyugatitól. De legföltűnőbb a belső térképezés szimbolikája. Ahol a főhajót a kereszthajó metszi, ott kétoldalt hatalmas ív keletkezik jobbról és balról. Senki nem vette észre eddig, hogy az egyik ív (az északi) csúcsos, a másik (a déli) félkör alakú! Semmi építészeti, ill. műszaki szükség ezt nem indokolja, sőt esztétikai szempont legkevésbé, mert a templom szimmetriája pofon van ütve ezáltal. Ennek oka csak az, amit kódexeinkből ismertem meg, hogy az őskori "pogány" geometrikus napisten és földanya-istennő jelképeket belevitték az építészetbe, miután már korábban is bevezették volt, hogy a templom alaprajza maga is szimbólum legyen (kereszt). Avar korunkban ez a szimbolika virágzásának tetőfokán volt. Az avarkori elvont, geometrikus állati és növényi jelképek rendszere nélkülözte az erkölcsi célzásokat. Rendeltetése még tisztán az ősi mágia szolgálata volt. A kettlachi stílusú kegyszereken kapcsolódik a "pogány" geometrikus, növényi és állati mintákhoz erkölcsi tanításnak a célzata, amit a színek segítségével fejeznek ki. A templomi "díszítő szobrászatban" ugyanezeket a színeket nemcsak megtartják, mert a kegyszerek esetében beváltak, hanem még igen finoman árnyalták is, átmenetekben alkalmazták, szinte beszéltek ezeknek a nyelvezetével, prédikálván az írni-olvasni nem tudó népnek, hogy mi lesz a bűnözőkkel, mi lesz az erényesekkel a másvilágon. A meztelen Ádám alakját a piszok színére festették be, amint a fáról szedi a tilos almát, az emberek sokaságát jelentő palmettácska-sorozatokat hol erre a piszok színre fater), hol vörösre festették, aszerint, hogy milyen embereket ábrázoltak. De még sokkal finomabb részletekbe menő festéseket is alkalmaztak, csak most nincs mód mindent elmondanom. Aranyozták is a vöröset. Külön volt bordó szín is! Alkalmazták a sötétkék, a világoskék, a zöld és a barna színt szimbolikus prédikációik céljára. Így mutatkozik meg az avarok (huni) nyugati kereszténységre térítésének jelentősége az építészetben.

Külön lehet beszélni a középkori magyar udvari ötvösművészetről, amelynek emlékeire most kezdenek szakembereink fölfigyelni. Érdekes, hogy ez nem a palmettás honfoglaló magyar nemesfémművességnek az egyenes folytatása (mert szerintem - a "pogányság" jelképének számító palmettás művességet még Szt. István letiltotta, amikor a gyönyörű szablyát maga is lecsatolta és germán pallossal cserélte fel), hanem az avarnak! A kettlachi kegyszerek mellett ez is fönnmaradt, és még a kerepeli kincsben is ez él (XVI. sz. legeleje). Ez a fémművesség a magyar korona észak-balkáni tartományaiban maradt legtovább fenn, mint a törökkel szembeni ellenzékieskedés jelképe. Erről egy szép könyvre való fényképes anyagom van, sőt a két első fejezetet már meg is írtam hozzá.

Mindezekből láthatod, hogy én mindenütt a "hungaricumot" keresem, a legtágabb értelemben véve ezt a fogalmat. A magyar őstörténet régészetének ez egyik célja: kimutatni, miben adott a magyarság és a rokonnépség Európának nagyot, emberit. Lehet, hogy vétek az egészségem ellen, amikor egy ember erejét messze meghaladó munkára vállalkozom, kiterjesztvén a kutatást a kódexekre, népköltészetre, templomokra, zenére, a régészeti emlékanyagon kívül. De más nem csinálja! Kénytelen voltam kivinni a napokban fényképészünket az intézeti autón Ócsára, és egész nap fényképeztünk, és még egyszer újra kimegyünk egész napra. Lesz egy szép monográfia, amely meg fogja mutatni, hogy mért építették ezt a templomot a Kiskunságba. és hogy miben lett ez a templom helyi.

Fettich Nándor rajza, melyről így ír: 3 kg súlyú ezüstdoboz fedelére vertem ki ezt a rajzot. Hunor és Magor csodaszarvas űzését ábrázolja, és a Kaukázuson átkelő csodás lényeket, akiket lovas vezérük irányít a hegyen át a Turul vezetésével.